Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-03-22 / 12. szám
Tizenhetedik évfolyam. 12. szám. Vác, 1903. március 22. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak : Egész évre ....................12 korona, i Negyedévre ................... 3 korona. Egyes szám ára .... 24 fillér. Megyeien minden vasárnap. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: K.ovách Ernő. Dercsényi Dezső. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde-utca 6. szám alatt. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Nyilt-tér sora 60 fillér. Nemzeti Ideál. A szabadság szép ünnepén, Márciusnak Idusán mikor múltakon merengünk és a 48-as idők dicső bőseinek emlékét ünnepeljük : hazáért rajongó lelkem a jövőbe tekint és kutatom, vizsgálom, hogy a magyar nemzet, melynek szabadságáért hőseink egy ezeréven keresztül annyit és oly sokszor véreztek, melynek életére egy ezerév küzdelmének sötét éjszakája borul, nincs e ellenségtől, veszélyektől fenyegetve a közel jövőben? Szomorú a kép, mely szemünk elé tárul, mert a magyarságot minden oldalról veszély fenyegeti, A napjainkban minderősebben fellépő nemzetiségi mozgalom az, melytől hazámat, fajomat féltem. Nemzetiségeink, melyekkel ezt a szép hazát minden áldásaival egyetemben testvériesen megosztottuk, az elmúlt századok zivatarai között töröktől, tatártól vérünk hullásával megvédelmeztük, száz fejű sárkányként törnek ellenünk. Pedig megtaníthatta volna őket a múlt és különösen 1848., hogy ha a magyarnak szabadsága, alkotmánya van, az annak jótéteményeit velük is megosztja, míg a magyar nemzet eltiprója békót ver az ő kezükre is. A tény az, hogy a nemzetiségi áramlatok sajtóban és közvéleményben valósággal dühöngenek. A pánszlávizmus piszkos hullámai már-már elborítják az egész Felvidéket, lelketlen izgatok a jámbor tót népet magyar hazájának gyűlöletére tanítják, orosz, cseh, amerikai pénzzel támogatva óriási propagandát fejtenek ki ellenünk és az elmúlt napok nemzetiségi bünpörei az izgatok munkájának szomorú képét tárják minden igaz hazafi lelke elé. Erdélyben és Biharban az oláhság nap- rói-napra nyomul előre, a magára hagyatott magyarságot és székelységet részint felszíva, részint kivándorlásra késztetve. Egész faluk pusztulnak el; vándorbotot vesz kezébe a pap is, összedől az eklézsia, a magyarság egyedüli mentsvára, elnémulnak örökre a magyar templom harangjai, — miként Rákosi Viktor oly szépen megirta — és egy ilyen elnémult harang a magyarság egy-egy csatavesztését jelenti. A Délvidéken a pangermanizmus eszméi mételyezik meg derék sváb népünk szivét, az izgatás — mint a futótűz — iga- ! zán szemünk láttára terjed, bűnper bűnpert ’ ér és az elitéit izgatok a külföldet kia- j bálják tele állítólagos sérelmeikkel és olyba tüntetik íe! a lovagias magyar nemzetet, mint a nemzetiségek elnyomóját. Mit várhatunk a szerbek és horvátok- j tói? Azt, a mit 1848-ban kaptunk, hogy | zivataros időben az elsők lennének, a kik ellenünk törnek. Jóbarátunk sehol a világon, minden oldalról ellenségtől körülvéve, egész Európában magára hagyatva küzd fenmara- dásáért a maroknyi magyar. S ha keressük az erős, hatalmas nemzeti intézményt, mely jövendőnknek reménye, támasza legyen, ismét szomorú a kép. Talán egy erős, hatalmas nemzeti királyság? Sajnos! Hunyadi Mátyás az utolsó nemzeti király óta uralkodóink nem értik meg a magyar nemzet szive dobbanását. Pedig ha odafennék kezüket a magyar nép ütőerére, iia velünk éreznének bajunkban, bánatunkban, tapasztalhatnák, hogy hűségesebb nép nincs, mint a magyar, ha szabadságát, alkotmányát tiszteletben tartják. A vagy talán kedves szomszédunk j Ausztria a támaszunk ? A közelmúlt napok eseményei mindenki számára megadják a tagadó választ. Külügyi képviseletünk ellopja a világ előtl államiságnnkat, nyelvünket, czime- rünket. Hadseregünknek csak a fiaink kellenek katonának, meg a pénzünk : egyébként nem kell a magyar. Főuraink — tisztelet a kivételeknek — idegenek nyelvükben, nevelésükben, életmódjukban. Főpapjaink közönyösek, egyházaink nem eléggé magyarok. Pedig micsoda óriási eredménye volna annak, ha a magyar főpapság és az egyházak hatalmas szervezeteikkel a soviniszta magyar politika szolgálatába szegődnének. Középbirtokos osztályunk elpusztult. Minden magyar szivét szomorúság tölti el a gentry pusztulásán, mert vele a magyarság évszázados fája dőlt ki és az idegen kézre kerülő nemes kúriákon a végrehajtó dobjának pergésével örökre elnémult a magyar szó. Vármegyénk addig, mig a magyar nemesség küzdelmének volt szintere: az alkotmány védbástyája volt. De ma — miként egy turóczszentmártoni, vagy aradi megyegyűlés szomorú tanúságot tesz róla — kakukfiak ülnek az ősi vármegye tisztes sasfészkében, a szerencsétlen nemzetiségi törvény jogot ad nekik nem magyar nyelven is felszóllaini és a nemesség által kiküzdött szabadsággal támadnak ellenünk. Kereskedelmünk nagyrészben idegen, iparunk keletkezőiéiben. A magyar paraszt, az Istenadta földművelő nép egyedüli reménységünk, bi- zodalmunk. Az a parasztnép, mely egy tenyérnyi földet ebből az édes hazából magáénak vall, az bölcsője és sirja, vele él és hal, az a parasztnép, mely kérges tenyerével egész nap a rögöt túrja, s melyet ez a kis rög örökre ideköt: ez a magyarság ősereje és örökkébugyogó forrása, ezekből támadt a Rákócziak és Kossuth hadserege, mert mindannyian elmentek, ha a haza hívta őket. Minden erőnkből ezt a népet kell erősítenünk, gyámolitánunk. De sajnos törvényhozásunkat és kormányainkat 1867. óta vétkes mulasztás terheli, mert édes keveset teltek a paraszt nép javára. A jobbágyság jármaiból felszabadult parasztság az uzsora karmai közé került teljesen eladósodott, Az élet gondjai, a sok adó, a keserű csalódások ennek az áldott népnek hitét is megingatják és az eredmény az, hogy pusztul a magyar saját hazájában. A terheket nem bírja, megütik a dobot sokszor egy zsák liszt miatt kicsiny portája, ősi birtoka fölött, vándorbotot vesz kezébe, szive megtelik keserűséggel hazája iránt és nehéz lélekkel elhagyja családját, hazáját. Százezrekre rúg évenkint a kivándorlók száma, és pedig a legjobb, legma- gyarabb vidékekről. Faluk népteleriednek el, nincs katonasor alá való legénység. Sir a lelkem, mikor erre gondolok, mikor mi magyarok oly kevesen, elha- gyalvB vagyunk. S mindennek dacára
