Váci Hirlap, 1903 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1903-03-22 / 12. szám
Váci Hírlap édes magyar vérünket tétlenül pusztulni engedjük. A kivándorlás megakadályozása, a kis- birtok tehermentesítése, a parasztság megmentése a legsürgősebb törvényhozási feladatok, melyeknek sikeres megoldásától a magyarság jövője függ. Legyünk magyarok minden izünkben, szavunkban, lelkűnkben, gondolatunkban. Soviniszta, igaz faj magyarok. Akkor teljesülni fog Rákosi Jenő büszke mondása, a mit az Amerikába szakadt magyar véreinknek küldött édes szép zászlónkra irtunk: »Harminc millió magyar!« Dr. Preszly Elemér. Március 15-ike. Mindinkább közeledünk ahhoz az időhöz, hogy március 15-ikének megünneplésébe semmiféle politikai színezetet nem lehet bevinni. Nálunk már minden polgár ünnepel szivvel- lélekkel, csak még a magasban nem a szabadság napja március tizenötödike. Olyan nagy néptömeget, minő múlt vasárnap a honvédszobornál összegyűlt, évek óta nem láttunk. A városháza nagy terét teljesen betöltötték. Ez idén a helybeli gyárak zászló alatt vonultak ki, iparospolgártársaink nem különben, sőt a mi igen jó hatást keltett, a főgimnázium fiatalsága is csatlakozott zászlójával az impozáns menethez, mely percről-percre nőtt, úgy, hogy mire három órakor a honvédszobor elé érkezett, közel kétezer főre lehet számát tenni. A hétkápolna felé volt felállítva a szónoki emelvény, ezen énekelte el először a dalárda Patahi János dirigálása mellett Kossuth apánk kezdetű dalt, majd Meiszner Janos szavalta el hatással a Talpra magyart. A dalarda éneke után Szommer Gyula lépett az emelvényre s mondotta gyakori éljenzés közt el a következő beszédet: Isten szabad ege alatt, — a nagy természet e remek templomában — gyülekeztünk össze ezen mai napon 1848. március Idusának ötvenötödik évfordulóján. Ide vonz minket minden esztendőben a hála és kegyelet érzete ez egyszerű kőoszlophoz, melyet az alatta pihenő honfiszivek porai — hazafias érzetünk búcsújáró helyévé avatott. Rákóci. Emésztő fájdalom vad lángjai között Egy nap, mint a másik ismét elköltözött. Künn a virág fakad, Szivem jégsivatag. Fölöttem vak ború, Köröttem a világ elpihen csendesen, A bújdosók közül nem alszik senki sem: Viraszt a honfi bú. Vihar közeledik. A zajló hab fölött Villámok cikáznak s rá tompán menydörög. Ordíts bőszült orkán, Mintha ágyú torkán Bömbölne a hangod! Lelkemben feltűnik a múltak emléke, Bérelt labanc szolgák futamodó népe S félre vert harangok. Előre! Előre! Rajta kuruc, rajta! Halljátok mint harsog a Rákóci marsa? Harsogj tárogató, „Eb ura a fakó“, S vájjon kevesebben lettünk-e szám szerint, kik ma ide zarándokoltunk, avagy elhidegült-e a honfiúi lelkesedés szent tüze sziveinkben? Oh nem, hisz március idusa nemcsak a történelem lapjaira, hanem minden igaz magyar szivébe lángbetűkkel van beírva. Ez a mai nap feleleveníti előttünk minden esztendőben a múltat s jelenné teszi lelki szemeink előtt a jövendőt. Ezer esztendeje, hogy őseink elfoglalták e drága hont s a magyar örvendve büszkén mondhatja: „Boldog vagyok, hogy magyarnak születtem“, mert mint az ó-testamentomi kiválasztott népet, oly csodálatosan vezette és tartotta mega népek Istene a mi nemzetünket. Elszigetelve, eredet, fajnyelv és szokások szerint egyedül állottunk a századok folyamán a többi népek között, kevés jóbarát s annál több ellenségtől körülvéve, nemzetünk mégis nagygyá, dicsővé lett. Dicsőséges a mi népünk múltja boldog és boldogtalan napjaiban a honfoglalás, a kereszténység befogadása, a számos kül- és bel- ellenséggel folytatott harczok lefolyása alatt. Büszkén tekinthetünk vissza arra a korra, mikor Árpád e földet elfoglalta, — István király a Krisztus keresztjében vezette népét — s IV. Béla mintegy újból megszerezte e hazát. Nagy volt e nemzet mikor Nagy Lajos hatalmassá tette Európa előtt fegyverével — Mátyás pedig dicsőséget szerzett neki bölcs uralkodásával. Dicsőségtől ragyogó az a korszak, | — mikor Bocskay, Bethlen, Ruíkóczy és Kossuth — a régi ellenseg, a mi alkotmányos szabadságunk ellen törő gonosz szomszéddal szemben megvédték hazánkat. Kétségtelen, legfényesebb mindenek között e legutóbbi honvédő es honmentő küzdelem — a nemzetek történetében is párját ritkító dicső szabadságharc — mikor a hosszú századok alatt tűzpróbáját kiállott nemzet önerejének s becsének tudatára ébredve — követelte rég elkobzott jogait — alkotmányos szabadságát. Ha valakinek — úgy nekünk magyaroknak valóban tanítómesterünk lehetne a történet s ha az osztrák szomszédnál van józan felgondolás és belátás, megérthetné, hogy nekünk elég okunk van óvatosaknak sőt bizalmatlanoknak lennünk vele szemben, ki századon keresztül arra törekedett, hogy hazánkat rabságra vetett provinciájává, — alárendelt tartományává — népünket pedig csigá- zott adófizetőivé tegye. Halálig kitartunk . . . Oh jaj Trencsén síkján vesznek a hadsorok, Érsekújvár tornyán labanc zászló lobog, Bilincs van már rajtunk ! Mért lettél áruló Bezerédi Imre Gyalázatot hozva vitéz seregimre ? Nem kell már szabadság, Magukat eladták A kuruc vezérek, „Rákóci Villáma“ *) hazug, áruló lett. Szegény árva hazám dúlhat már a német, Halált hozó méreg. Miért olyan gyászos a majthényi róna? A nagy kuruc sereg hová tűnt el róla? Miért nem hangzik rajt’ a Tárogató hangja, A szív mért nem lángol? Merre tűnt, hová lett az a hires tábor ? Felelj erre nekem hej ! Károlyi Sándor, — . . . Hej, Károlyi Sándor ! Feláldoztam mindent, a mit csak lehetett: Boldogságot, hitvest, szerelmet, gyermeket. Megfosztott önnállóságunktól, édes anyanyelvűnktől, — kivetköztetett ősi szokásainkból — idegen gondolkodásmódot akart belénk oltani — se tejjel, mézzel folyó kánaánt — idegen jogbitorló kezekre bízta. A nemzetre észrevétlen ránehezedett — az idegen járom ; — lassan átváltozott — a régi dicső nemzet s már-már tehetetlen bábúvá lett — az ármányos kamarilla cselszövényes vezetése alatt. A nép idegen lett saját országában s végre egyes kiváltságos osztályok az idegen hatalom járma alá sülyett el teljesen a nemzet. Mintha kihalt volna belőle végkép az ősi virtus, az ellenség méltán leshette már végső óráit és az önmagával tehetetlen nemzet maga lett volna oka bukásának. Szomorú idők voltak ezek, Istennek legyen hála, hogy elmúltak felettünk s hogy az, ki e népet eddig vezette, mégsem engedte végkép elbukni. Megmozdult itt a nép, Kossuth Lajos s a többi félistenek ébresztő szava felriasztotta almából s a nemzet — öntudatra ébredve — mint az ó testamentomi Sámson — hatalmas kézzel megrázta börtönének oszlopát s romba döntötte a bécsi kamarilla ármánykodásának istentelen cselszövő épületét. Megértette immár a nemzet a költő szózatát : „Talpra magyar — itt az idő — most vagy soha“ — lelkesülten követte Kossuth. Lajos zászlaját — melyre e jelszó volt írva: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség“. Szabad gondolkodást, szabad nyelv és vallásgyakorlatot és szabad önkormányzatot kívánt a nemzet. Ehhez egyenlőséget a jogban és teherviselésben. Lemondott a főnemesség önként, saját jószántából, régi előjogairól : a robot, úrbér és tizedek nyomasztó terhe alól felszabadította a jobbágyságot s egyenlő lett e hazában szegény és gazdag egyaránt. Testvériség volt a harmadik jelszó — s nekem úgy tetszik, hogy a három közül — ez volt a legszebb és legeszményibb, mert a szeretet örök törvényén épült fel s e szerint immár a haza édes gyermekének tekinthette magát kicsiny és nagy. És ime, csodákat művelt e három jelszó, mert nemsokára a vagyonosok aranyai és kincsei mellett — a biblia szegény asszony utolsó két filléreként — a vagyontalan földmi vés jobbágy utolsó garasa is ott ragyogott Magasztos szent eszme, Jogos cél vezette Népem a csatára. S nyomasztó szolgaság, rút bilincs lett a bér, Elhulltak a hősök, kiömlött a sok vér Hiába ! Hiába ! Keserű szabadság kegyelem kenyere, Minden kis darabkád könnyekkel van tele. Kitaszítva messze, Durván száműzetve Sirom el bánatom. S mig lenn a völgy ölén vígan szól az ének,. Tenger morajában hazám bilincsének Csörgését hallgatom. Oh te nemzeteknek hatalmas Istene, Kinek áldása a világot tölti be, Ki porba sújthatod A hitvány zsarnokot, Te mindenek Atyja : Esengve, zokogva, hőn imádva kérdlek, Felragyog-e egykor Árpád nemzetének A szabadság napja ? Gergely Mihály. *) Ócskái László.
