Váci Hirlap, 1902 (16. évfolyam, 3-52. szám)

1902-01-19 / 3. szám

szabb az övékénél. De nem helyes ez továbbá azért sem, mert ez által a társadalom mintegy megtagoltatnék, már pedig lehetetlen ezen ország társadalmát földmivelö és nem földmivelő népre osztani. De nem helyes ezen intézmény létesitése specialiter a kis gazdákra 'vonatkozólag végül azért sem, mert egyszerre a hitelüket zavarná meg. A kis gazdák ennélfogva hitelhez sem juthatnának, ha földjük ki van véve a végrehajtás alól.

Azért hát roppant óvatosan kell eljárni. Lassan, fokozatosan kell az intézményt létesíteni. Számolni kell azokkal a körülményekkel, melyek annak megvalósítására gátlólag hatnak, épen azért feltétlenül szükséges ezehhez a körülményekhez való alkalmazkodás. De másrészt feltétlenül megkivántatik, hogy a házi tűzhely védelme ne csupán a kisgazdákra, hanem a többi kis emberekre is, munkásokra, kisiparosokra és egyéb kisebb ekzisztenciákra is kiterjesztve legyen. E nélkül meddő, sikertelen lesz minden törekvés! Találni kell egy »modus viven- dit« arra nézve, hogy a többi kis embereknél milyen tárgyak vonassanak ki ki a végrehajtás alól.

Meg kell gondolni a törvényhozóknak, hogy ez országban egyforma védelemben kell részesíteni a kisgazdát ép úgy, mint mint a kisiparost, kiskereskedőt. Mindegyiknek életfeltétele, hogy házi tűzhelyét egyformán védje meg a törvény.

A házi tűzhely védelmének az összes kis emberekre való alkalmazása, illetőleg törvénybe iktatása csak gazdasági előnynyel járhat, mig annak a kis emberek | csupán egyik ágazatára való alkalmazása megbontván a harmóniát gazdasági életünkben, gazdasági, társadalmi, esetleg politikai összeütközést is szülhet.

— Tizenhat éves mait, hadd ábrándozzon, — mondotta a tanácsos úr nejének, a ki jóváhagyólag bólintott.

Eltelt egy esztendő. Bozóth szivében megerősödött a szerelem. A leányból pedig csodamód bájos teremtés lett. Körül is rajongták a bálokon. Különösen ha Bozóth nem volt ott. A fiatal ember bizalommal tekintett a jövőbe. Sokszor ült nehéz munkába merülve, miközben a leánynak élethalálra udvaroltak a bálteremben. A legkitartóbb udvarló Bács Jenő császári és királyi kamarás, földbirtokos volt. A farsang után házhoz is járt, de Ilonka azt mondta, hogy ki nem állhatja. Elkövetkezett a nyár. A tanácsosék ilyenkor rendszerint lementek két-három hónapra Balatonfüredre. Velük szokott naenni Bozóth is, de most már egy hónapja nem látták, mert hazautazott az anyjához, a ki nagy beteg. Ezalatt Bács Jenő udvarolt Ilonkának és egy forró nyári délután vallomást tett.

— Nem szeretem ! szólt Ilonka. Soha sem leszek a felesége.

— El voltam készülve erre a feleletre is, Ilonka — szólt Bács. Tudom, hogy Bozóth Ferencre gondolt. Pedig hát nem jól teszi. Ez a derék fiatal ember még nagyon fiatal. Most szereti, de ki tudja szeretni fogja-e akkor

A Dalegyesület hangversenye.

Vác, január 15.

Mint minden évben, úgy ez idén is a Dalegyesület nyitotta meg a farsangi mulatságokat. A siker, melyet az egyesület e mulatságon elért, valóban várakozáson felüli volt. Az egyesület rendezősége mindent elkövetett, hogy a várakozásoknak minden oldalról megfeleljen; sokat fáradtak, sokat tanultak, no de hát meg is teremte fáradozásuk, tevékenységük a méltó gyümölcsöt. Bátran mondhatjuk, hogy a Váci Dalegyesület f. hó 11-iki hangversenye az eddigiek közt a legsikerültebb volt. A műsor minden egyes pontja egy-egy meglepetés volt s hogy a siker, melyet a dalárdisták az estélyen elértek milyen volt, azt leginkább a folyton hangzó tapsviharok bizonyíthatták. A sikerből oroszlánrész Ulrich Károlyt a dalegyesület fáradhatatlan karnagyát illeti ; büszke is lehet reá !

Nyolc óra után megtelt a Kúria nagyterme a fényes közönséggel. Türelmetlenül várták mindannyian a műsor kezdetét. Végre úgy fél - kilenc óra tájban megjelentek az emelvényen dalárdistáink. Them Károlynak „Nem tudom én“ . . . c. dala hangzott fel először ajkaikról. Nagy hatást értek el már ez első ponttal is a dalárdisták, mit külömben a minden oldalról megnyilatkozó tetszészaj és tapsvihar leginkább bizonyíthattak. A műsor második pontja, Wieniawsky, Legende ez. darabja volt, melyet Gerber Jenő, az Országos Központi Hitelszövetkezet fiatal tisztviselője adott elő hegedűn, Ulrich karnagy zongora kísérete mellett. Néma csend volt a teremben, mig Gerber játszott. Az érdeklődésnek, a meghatottságnak legnagyobb foka mutatkozott a jelenlevők arcain. Gerber valóban már az első fölléptével is meghódította magának a jelenlevőket. Jutalma óriási tapsvihar volt, a mely nem is szűnt meg mindaddig, inig a hegedű újra meg nem szólalt kezében. A régi, de örökké szép kék nefelejtset játszotta el, mintegy rádásul a fiatal művész, mély érzéssel, művészi technikával. A hegedű utolsó akkordjainak elhangzása után Nikitits Annuska lépett az emelvényre, hogy a már régóta ismert csengő és kedves hangjával, a jelenlévő közönséget elragadja. Weber Bűvös vadáss operájából éneis, ha évek múlva átlép a komoly férfikorba. Nem akarom őt megsérteni, de hiszen maga Bozóth sem tudhatja még, hogy mi történik a szivével majd évek múlva. Különben ha szeretni fogja és maga hozzá megy, mi lesz ebből ? Maga nem született Ilonka annak a problémának a gyakorlati megoldására, hogy miképen lehet a fogalmazói vagy albirói fizetésből megélni, három, talán négy embernek. Ezzel viszont nem akarom magát megsérteni, de az első mámoros hetek után nagyon boldogtalan lesz. Nap-nap után érezni, látni fogja, hogy az ura nélkülöz magáért, maga nélkülöz az uráért, egy szegény özvegy asszony mind a kettőjükért és mégis annyi mindene hiányzik valamennyiőjüknek. Gondolkozzon a szavaimon Ilonka. Igazat fog nekem adni és nem fog eltaszitani engem, a ki annyira szeretem.

Ilonka gondolkozott, gondolkozott és mikor Bács megkérte a szüleitől, igent mondott. Egy hét múlva már — egy sor más irás nélkül — aranyszegésü kártya vitte az eljegyzés hírét egy kicsi faluba, a hol a kicsi földön, a kicsi fehér házban utolsó perceit élte egy szegény öreg asszony.

— És ha majd én nem leszek fiam, — beszélt a haldokló — ne sirass, ne gyászolj túlságosan. A rózsás arcú szép szőke leány majd

kelt el egy részletet, Ulrich Károly zongora- kísérete mellett. Mély érzéssel énekelte el a szép részletet Nikitits Annuska s meleg és bájos hangjával le is bilincselte a hallgatóság figyelmét. Nem is szűnt meg a tapsvihar, a melytől csak úgy zúgott a nagy terem. Énekét megakarták ujráztatni a jelenlevők, de ő az általános óhajnak ezúttal nem tett eleget és csak graciőz meghajtással köszönte meg a közönségnek ama lelkes ovációt, a melyben ez őt részesítette. Ekkor lépett az emelvény elé Klis Lajos az egyesület alelnöke s egy gyönyörű thearózsa csokrot nyújtott át a dalárda hálája és köszöneté jeléül a bájos fiatal művésznőnek.

A programm negyedik pontját Gergely Mihály szavalata képezte, a ki Kiss Józsefnek, „Gedővár asszonya“ költeményét szavalta el. A szavaló kellemes csengő hangjával meghódította a közönséget. Neki is kijutott a tapsokból, de hát meg is érdemelte ezt, azért az élvezetért, a melyet szavalatával a jelenlevőknek nyújtott. Ezután ismét a dalárdisták léptek fel az emelvényre s elénekelték Gaál F-nek „Zokog, zokog a hegedű“ . . . c. szerzeményét. Ez énekszám után újból Gerber Jenő állott elő, hogy művészi játékával befejezze a közönség meghódítását. Most Samehtini-nek „daruéval“ de Venise“ darabját játszotta hegedűjén éppen olyan érzéssel s művésziessen, mint az előbb. Ezután újból a dalárdisták kerültek a pódiumra s elénekelték Dr. Horváth Ákosnak az Esti csillag c. remek műdalát a kis műhöz méltó szép előadásban. A műsor nyolcadik száma Nikitits Annuskának újabb énekszáma volt. Danko Pistától énekelt magyar dalokat, a tőle már megszokott kedvességgel, jó kedvvel, őszinte és meleg érséssel. A válogatott műsort a dalárdisták éneke fejezte be. „Kerekes-András“-1 énekelték el Huber Károly tói, igaz érzéssel, magyaros jó kedvvel. Még vagy négy-öt pattogó magyar dalt énekeltek a dalárdisták azután leléptek az emelvényről, a közönség óriási tapsolása és éljenzése közepette, a kik, mintegy ezáltal fejezték ki köszö- netüket, a szerzett élvezetért s a válogatott, minden tekintetben sikerült műsorért.

A dalárdisták most már átengedték a teret Jóska bandájának. Rázendült a zene, táncra perdült mindenki. Megkezdődött a jókedv, a

pótol engem, hiszen te mondtad, hogy ő is szeret téged. Mondd meg neki édes fiam, hogy a te szegény öreg anyád a halálos ágyán áldását hagyta neki. Legyetek boldogak ... legyetek áldva . . .

Bozóthné meghalt. Miközben a fia áldólag kiterjesztett kezét keresztbe vette mellén, megjött az aranyszegésü kártya. Bozóth csak másnap bontotta föl a borítékot, válaszolt reá: elküldte slz- édesanyja gyászjelentését.

A temetés után mindent eladott. Aztán feljött a fővárosba vigasztalást keresni. A mámorban nem találta meg, tudományos munkára képtelennek érezte magát. így esett aztán, hogy egy barátja tanácsára, — elfogyott akkor már kis öröksége is — beállott a minisztérium irattárába. Várta a feledést a számok egyhangú végtelenségébe temetkezve s e közben csöndesen ráalkonyodott.

Megjött a jubileum napja . . . Huszonöt év! Mindenki örömet akart neki szerezni s ime fölszakadtak a régi sebek. Elmélázva ballagott hazafelé az utcán, a mialatt szivébe sötét fel- leg szállott, elborult oda fönn az ég is. Hirtelen nagyot dördült és sürü zápor szakadt a fekete fellegekből. Bozóth vizesen menekült be egy fényes palota kápuja alá. Ott már állottak néhányan. Eleinte nem ügyelt rájuk,