Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-02-24 / 8. szám
VAGI HÍRLAP 3 az egyének harcára is és maradna a közügyekért való kitartó fáradozásra is. Vezető embereink minden ereje felhasználódik az életküzdelemben, — mindenkor tisztelet a kivételeknek, a kiket mindig példaadóul tarthatunk szemünk előtt — sőt a mi a legsajnálatosabb, még ha közügyekért szállanak is síkra, akkor sem a közügy az első, akkor is szétnéznek a jelenlevők között és ha találnak alkalmat (alkalmat pedig legkönnyebb találni!) ismét csak folytatják az egyének harcát . . . S a közügy ? A közügy az marad. Vár egy erősebb, egy jobb nemzedéket, a mely erejének tudatában sem fogja enni egymást. Epedez egy jobb kor után, a melynek jelszava nem az lesz, hogy: Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat! — Hanem egy másik, hogy: Szeresd felebarátodat jobban, mint magadat! A mikor ez lesz a jelszó, a mikor mindenki mindenben először is nem a saját hasznát fogja nézni, akkor virrad majd fel az igazi haladás napja! Akkor kezdődik a város érdekeért vató komoly munka kora! B. K. A dalegylet farsangi estélye. Vác, febr. 21. Egy úri ember, a ki múlt szombaton éjjel frakkosan érkezett, egyenesen a Redoutból a Kúria kivilágított nagytermébe s széttekintett a táncoló párok bosszú-hosszú során, igy kiáltott fel: —- Magyarországon ez idei farsangban két bál sikerült, a juristabál és a váci dalegylet második estélye! És tudják-e önök, hogy az elragadtatás eme hangját ő akkor hallatta, midőn még városunk és vidékének szép asszonyaival és leányaival nem táncolt. Hogy mit mondott a mulatság végén, hajnalba, az e tudósítás végén olvasható, addig egy kis türelmet kérek. Kívül állok a dalegyleten, dicsérhetem bátran. Ugyan mi is lenne a farsangból, ha a mi lelkes dalosaink nem rendeznének mulatságot? A mai viszonyok oly szomorúak, hogy azokkal csak dalosaink mernek szembeszállni s a sportegylet is husvétig vár, hátha addig jobb állapotok lesznek s mer egy mulatságot rendezni. A dalegylet mert kettőt egy farsangon. Az első deficittel kis közönséget látott, a második várakozáson felül jól sikerült. A mi közönségünk honorálni akarta a dalegyletet heteken át tartott fáradozásáért. Hangversenynyel kezdődött az est, midőn a bársonyos padok mind megteltek már. Először valami farsangi bohóságot adtak elő A karnagy álma címén. A dalárda életéből vette témáját a szerző s irta a dalárdának. Nem mondhatjuk ügyes alkotásnak az apróságot, de senki sem panaszkodhatik arról, hogy a Karnagy álma tele van szellemességekkel. Sőt nagyon közönséges dolog ez a kis darab s ha volt valami sikere, úgy az tisztán az előadóknak köszönhető. Borsodi Gyula (karnagy) annyi természetességgel adta elő szerepét, hogy ha a dalegylet meghonosítja a tervezett műkedvelői előadásokat, ő benne kiváló előadót nyer. Ottó József az ellenkarnagyot játszotta elegánsan s.két kupléját, melyet Borbély István irt, harsogó kacagással fogadták. Baros István (Kun Aladár) biztos fellépése félsiker volt neki s eleven előadásával kacajt is keltett. Grünstem Manó álarca alatt Matlaszhovszky Róbert rejlett. 0 róla jól tudja a dalárda minden tagja, hogy mindenütt használható, univerzális ötletességű fiú s az ő Grünsteinje kiváló alakítás is volt. Két saját szerzeményű kupléját, melynek aktualitását legalább ebben a farsangban senki sem tagadhatja, nem csak megismételtették, de erősen meg is tapsolták. íme a a két ügyes kupié: Barátoknak egymáshoz járni, És ottan be-bepilyizálni: Ezt mindenütt lehet, ezt nálunk is lehet. Szegletében a Kúriának Kártyázni a fiatalságnak : Ezt is lehet, ezt is lehet. De tánczolni valahánynak, Örülni egy kedélyes bálnak, No meg hogy egy lánynyal elcsevegjen : Ez mi nálunk. Vácon, lehetetlen. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen ! Gondolni hangversenyre, bálra, Eljárni Pestre a színházba : Ezt nálunk is lehet, ezt nálunk is lehet. Rendezni pazar piknikeket, Hol a társaság elcseveghet: Ezt is lehet, ezt is lehet. De hogy egy nemes célú körnek Bálját felkeresnék a hölgyek, Hogy estélyük kedélyes legyen : Ez mi nálunk, Vácon, lehetetlen. Lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen ! Bárdos Ernő ésBorbély István kacagtató alakok. Bárdos dadogása, Borbély gyors beszéde nem tévesztették a hatást s ezzel ép úgy mint alakjukkal és maszkjukkal jól eső nevetést keltettek. Meglepetéssel járt, midőn a közönség soraiból előléptek maszkirozatlanul Miolcovich Antal és Battha László, a kik egymást játszották meg. Meglepetés után jött a nevetés, a diszkrét, otthonos és bátor előadási modort mindketten kitűnően eltalálták. A Battha által énekelt kupié dallamának szerzője Ulrich Károly karnagy. Örömmel tudatjuk ezt és azt a körülményt, hogy e melódia a közönség soraiban is élénk tetszést keltett. Üdvözöljük a dalárdát, mert megszólalta Ulrichnak zeneszerzői tehetségét. A ki igy tud komponálni, annak bizony kár véka alá rejtenie a tudását. Bizonyára nagy örömet szerezne a város intelligenciájának, ha minél előbb és minél többször hallatná magát a jeles szerző. Utoljára említjük, mert utoljára került színre Mlinkó István, a kinek az anyós szerepe jutott. Mulattató alak volt öltözetében előadásában egyaránt s mikor a közönség előtt vetkezni kezdett, először ijedelmet, aztán pedig oly kacagást keltett, a mi csak akkor hallatszik, ha valamely jó színtársulat jó darabot ad elő. Ezután foglalta el helyét az igazi karnagy Ulrich Károly a Chinai Iníluenza szerenádot * így van a népek éleiében is. Uj népek jönnek s ezek az erkölcsökben, érzületekbeu elaggott régieket leigázzák. Kezdetben csak önállóságokat vesztik el, később egyéniségűket, nemzetiségüket is. Ez mindnyájoknak sorsa. Örökké egy sem fog ál lan i. Miért tehát e hiábavaló lelkesedés egy eszméért, egy nép szabadságáért, ha tudjuk úgyis, hogy ennek előbb-utóbb el kell pusztulnia, miért fájt a honfi kebel, ha látta hazája fiait rabságba hurcolni, ha úgyis tudta, hogy ennek valamikor’előbb-utóbb be kell következni. Miért volt mindez? Mert. mi is csak a természet megmásít hatatlan törvényei alatt állunk, sorsunk az, mint a többi lényeké, öröm, bánat, — kéj és kin, — boldogság és kárhozat, — menny és pokol, — születés és megsemmisülés, — a többi a dicsőség, hírnév, az mind csak egy hiú mámor,, egy csalfa ábránd, egy légvár s a tudósnak, ki Egyiptom sivatagjain a Gúlák hatalmas alkotásánál keresi az emberi nagyságot s önbizottan távozik el onnét, azt hive, hogy megtalálta azt, kaczagva vagdossa a szél arczába a sivatag homokját s midőn már fulladozva a pokoli hőségtől eszméletét kezdi veszteni, minteg/ torzképeül az emberi hiúságnak, megjelenik előtte búcsúztatóul a filozófusnak a mondása : Gotlesgiaichheit. ist die Bestimmung des Menschen. után örökké él, nem léteztek soha. — Talán voltak egyes vezérférfiak, kikről a rövidlátó ember azt hiszi, hogy nevök élte örök, de ezek csak egyes külön kiváló szikrák az óriási lángtengerből, melyek egy pillanat múlva ismét kialusznak. — Hisz mire egy eszme megérik, addig millió ily vezéralakja az emberiségnek fog eltűnni a feledés homályában. Ha vesszük, mi is egy ember? Mi egy egyén? Érdemes néki egy czélért küzdeni ? Érdemes néki egy nagy embernek lenni, érdemes néki egy nagy eszmének, egy hazának, egy nép szabadságának szolgálni? Nézd csak meg közelebbről őt! Születik, él és meghal! Gyermeksége hajnalán szelíd, mint a lengedező szellő, mely végigcsókolja a mezőket, a virágok kelyheit, melynek minden fuvallata egy gyöngéd érzület, — egy játsziság, — egy boldogság. Nézd az ifjút. Keblében forrnak korának heves vérhullámai, szemeiben lángol a szenvedély, ajkait pirosra festi a csókvágy. Ez az a kor, midőn az ember szeret. S nézd a férfit, nemes homlokát felmagasztalja az értelem vonása, szinte lehet arról olvasni azokat a nagy, azokat a magasztos gondolatokat, melyek nem saját, hanem nemzete, — az emberiség, a világ javára termettek. És nézd az aggott, alakja görnyedt, mint valami romladozó épület, melynek egy szélroham elég, hogy eltörülje őt a föld színéről. Ha arcára tekintesz s megakarod fejteni a redők titkát, azt fogják azok mondani: Küzdöttem, fáradtam egész éltemen keresztül s most a sir szélén állok. És habár az ember tudja, hogy sorsa halál, legyen bár neve egy félistené, — eltemetik őt, először holttestét s ha az obeliszk, mely tetteinek dicsőségéért, nevének hallhatatlanságáért lett felállítva, már összeomlott, már elporladott, az endékezetét is : habár az ember ezt tudja, mégis küzd. Pedig minek e küzdelem, a hírnév, a dicsőség után, ha sorsunk mindnyájunknak egyforma. Vegyünk most egy népet. Egy nép szintén csak úgy születik, él és meghal, mint az egyes ember. Gyermekségének napjait szerénységben éli át, nem törődve gazdagsággal, hírnévvel. De ha megérkezett férfikorának lángoló korszaka, lágyulnak keblében a dicsvágy szenvedélyei, nem elég néki a csekély otthon, a kis tartomány, magasabbra tör ő ennél, népeket, országokat, birodalmakat akar rabigája alá hajtani I s midőn elérte czélját, midőn azt mondjuk, hogy hatalmának tetőpontján, élete nyarának derekán van, akkor egy nép olyan, mint a férfi. Hatalmas és szabad. De századok múltán Számára is alkonyul. A férfiból agg lesz, az erőt a gyöngeség, az önállóságot, a szabadságot, a másoktól való függés váltja fel. Nemesszeghy László.
