Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-08-04 / 31. szám
2 VÁCI HÍRLAP — Ez a pár szó majdnem mindent meg- | mond. Az őrülten előre száguldó kor kívánalmai szerint ma már a szegény leány is doktor férjet, ötszobás lakást, cselédséget s fogatot óbajt. Mindenáron nacscsága akar lenni. S ha mindezt el nem érheti, inkább nem megy férjhez holmi szerényebb iparoshoz, vagy kereskedőhöz, hanem kitanul valami szakiskolát és önállósítja magát, abban a hiszemben, hogy majd megvalósítja saját maga, — a keze munkája révén — nagyratörő álmait. Úgy van! nincs többé egyszerűség. Senki sem akarja immár beérni a kevéssel, senki nem tud beletörődni sorsába; a nő irtózik a gyermekneveléstől, a főzőkanáltól, az otthonüléstől s ezek helyett kocsin vagy legalább is biciklin akar délutánonként helyet foglalni, vendéglőben kíván ebédelni, kávéházban trécselni és cselédek által óhajtja a legcsekélyebb házi munkát is végeztetni stb. Nincs többé egyszerűség. Inkább lemond a mai nők nagy része a családi élet boldogságáról, inkább dolgozni napestig, csakhogy többféle ruhát ölthessen magára hetenkint. A mi persze másrészről nélkülözést igényel, de ezt a világ úgy sem látja, erről a világ semmit sem tud. A fő pedig, hogy a világ sokat tartson rólunk. Áldozatul ezért önmagunkat is készek vagyunk oda dobni s azt hiszszük, hogy ennek igy kell lenni s hogy ezt a haladás föltétlenül megkívánja tőlünk. Dehogy! A kort mi csináljuk, nem a kor bennünket. Épen azért a nőnek vissza kellene térnie a régi évezredes egyszerűséghez; élnie kellene a családért, a házi foglalkozásért, eredeti rendeltetéséért, — teljesen a férfenyvesek, mohlepte sziklák, vad virágok által takart kőhalmaink, kősziklákon lezuhanó patakos országunkat szereti a mi népünk. Szeretjük a szabadságot és hagyományos szokásainkat. Mily nép a finn nép ! Vallásos, egyenes jellemű, erkölcsös. Szeretni hévvel, odaadólag a világ egy népe sem tud tán úgy, mint a finn nép. A finn nő csak halálával tud elválni szerelmétől . . . * Finnországban, Bjöneborg fölött a Botteni tengeröbölbe szakadó Kumo folyó sziklás zuhatagja mellett áll Munilla, a Rhenhjelm bárók ősi fészke. A kastély előtt repkény által szegélyezett virágos rét terül el. Nem messze a kastélytól, egy csergedező patak szélén volt a papiak. Gondos kezek által ápolt kert állt előtte. Az öreg pap felesége és Anikó, a szülők szeme fénye voltak boldog lakói a háznak. Szebb leány, mint Anikó, nem volt a vidéken. Arany haja dúsan omlott válla felett, kék szemeiből mennyei boldogság sugárzott. De híven is őrizték a kincset. Csak a fiatal Rhenhjelm báró, ki még gyermek korában járt a lelkészekhez, ki Anikónak fiatalkori játszótársa volt, juthatott a házhoz. Később szerelmi viszony fejlődött köztük. A szülők nem ellenezték. Az öreg báró egykori iskolatársa és kebelbarátja volt a lelkésznek ; a pap bízott a fiatal báró tisztességében fiúra bízván a verejtékes munkát, a kenyérkeresetet. Hanem ez a megtérés aligha fog végbe menni. A lavina megindult és nőttön-nő. Jogunkban áll nekünk férfiaknak aggódva kérdezni: mi lesz még ebből? Megnyugtató választ azonban sehonnan sem nyerünk. X. Szilágyi Dezső 1840—1901. Röviddel előbb még titáni erejének teljében : maga a megéledt, eleven akaraterő. Azután mereven, holtan terítve tehetetlenül mint minden semmicske sáralak. És ma már odalenn a nyirkos, süppedős gödörben, mint minden a mi erjed, a mi elrohad. Egy nemzet bánatteli gyásza kisérte a temetőbe és hogy mint változtak meg az érzések pár nap alatt: ez egyike a magyar lélek legsajátosabb tüneteinek. Mikor delelőjén állott — és évek hosszú sora óta tudott e tetőn rendületlenül kitartani — nem tagadhatta senki sé népszerűségét. De azt mindenki érezte, hogy ez a népszerűség nem az a bizalmaskodó szeretet, mely a leggyöngédebb érzése minden népnek, hanem az az áhitatos hódolat, melylyel azoknak adózunk, kikhez — érezzük — sohase fogunk tudni felemelkedni. Sziveinkben nem lakozott iránta más, mint a véghetetlen, mérhetetlen becsülés. Úgy néztünk fel ra, mint egy félistenre és az a nemzetanya nem cirógatta a fiát, hanem önérzetes büszkeséggel parádézott vele. Egyéniségének mindeneket lenyűgöző, igazán imponáló összhatása inkább félelmesen hatott. A mig nem szólalt. Ekkor kigyult a fény azokban a csodálatos nagy szemekben és ez a tűz égetett, világított, melegített egyszerre! Felégette a hidakat és mi egy-egy szempillantásra hozzá emelődtünk, megvilágította elménket és mi is kezdtünk eligazodni az ő tudásának mesés tömegében és megmelegitette az ő szivét és a miénk is lángba borult. Mig azután megint elapadt a szó, kialudt a fény és mi Boldog idők következtek ezután. Május végén, midőn Finnországban a természet kivetkőzik zordságából, a Kumo folyó pázsitos partján búcsutalálkára jött össze a fiatal pár. A fiatal bárónak atyja kívánságára svéd szolgálatba kellett lépni. Az ifjú átölelve tartotta mátkáját. Anikó szelíden simult hozzá. — Csak egy évre távozom el. Az alatt kapitány leszek és érted jövök. Hű maradsz hozzám ? — esdeklett az ifjú. = Roldogságom csak te vagy, csak a halál választhat el, — fuldoklott a leányka. A báró egy értékes gyűrűt húzott le az ujjúról. — Ez a gyűrű legyen tanúja boldogságunknak, húzd az ujjadra, ez legyen kapcsa szerelmünknek. = Úgy legyen ! — sóhajtott a leány. Még egy búcsúcsók aztán elváltak . . . Egy év telt el. A bárói családot és Anikót súlyos csapás érte. Az öreg báró hirtelen meghalt, utána nem sokára az öreg lelkész is. A temetésnél találkozott a fiatal pár. — Csak még néhány hónapig maradok Stockholmban aztán érted jövök, mondá az ifjú. Anikó remélt s reménységében boldog volt. Ezután magának élt, a házküszöbét ritkán hagyta el, csak vasárnap, mikor a templomba és onnan a temetőbe ment, hogy atyja sirhantjára virágot hintsen. csodálva, imádságos bámulattal néztünk a Sphinxre. Csak a ki a legújabb Magyarország pragmatikus történetét fogja megirni. csak az Ítélheti meg igazában azt a szédületes nagyságot, mely évtizedek eseményláncolatából úgy magaslik ki, mint a hegyoldalok sűrűségéből az oromzat öles szálfája A mi tekintetünk nem fogja át egy emberöltő roppant történetét, csak szaggatott esemény-csoportokat látunk és inkább, csak sejthetjük azt a káprázatos kiválóságot, melylyel ez az óriás mindenkor kitudott magaslani. Jogainkat védte, védőinket köszönéssel illette; ha a levegő fülledt volt: vihart támasztott, ha a förgeteg tombolt: szélcsöndet varázsolt. Védelme : a dacos elszántság héroszi csatája; hálálkodása : a sudár derekú, szilaj önérzet öntudatos köszöneté ; vihara csak az elvek, az eszmék összecsapása és békéje a kibékült haragosok békességes együttmunkálkodása Rengeteg tudása, túlvilági szónoki ereje, egyéniségének illetetlen tisztasága emelték őt arra a magaslatra, honnan annyit, de annyit tehetett. Mert jogtudós volt, vagy inkább jogtudó, kinek az egész világ közjoga a kis ujjábán volt és a ki e hatalmas komplexumban úgy, de úgy szerette a mienket és úgy tudta védeni, mint eleddig senkise. Szónok volt, kinek : minden kiejtett szava meggyőzött a tömörsé- - gével és magával ragadta lendületével. Szónok, kiben a nemzeti lélek jutott szóhoz és a kinek 3 szavaiban úgy kristályodott ki csudaszépen, örökszépen ez a magyar lélek, hogy mindenki megismerte. Nem a csillogó, cikkázó fantázia í képeiben adott annak formát, hanem abba a r józan és mégis világnézetbe állította úgy bele, hogy mindenki láthatta, mennyire acélos, menynyire tömör és mégis milyen szivárványos. Nem akart kodifikator lenni, mert nem arra r volt teremtve. Ezt másoknak engedte át őr c Egy-egy tekintéssel átlátta bajainkat és egyetlen de jól kiszámított lépéssel hasított uj utat, uj irányt, hogy arra menjünk előre! Demin- - dig csak előre, mert neki a haladás, a szabadelvűsé» volt hitvallása és meggyőződésének minden mélységével, erejének minden , hatalmával hirdette és bizonyította, hogy e 0 nemzet egyetlen helyes életalapja a liberális- -s Egy vasárnap, az istentisztelet után a te- -s metőbe sietett, hol soká és buzgón imádko- - < zott. Körülötte minden nyugodt és csendes -.9 volt Egyszerre nesz hallatszott, a templomból • n távozók léptei.* *) Ismert hangok. A báró cselédsége állt együtt. Anikó egy bokor áltál eltakarva állt előttünk. — Hallottátok, hogy rövid idő múlva itt lesi -e az uraság — kezdé az egyik. — Az már tudjuk — válaszol a másik — hisz Anikóért jön, régen vár rá. — Csakhogy a báró azóta mást választott k egy dúsgazdag stockholmi kereskedő leányát, sok pénzt kap vele. Nem tehetett máskép mert a munilai birtok el van adósodva, májé \r nem dobra kerül. Ma jött levél Stockholmbó hogy az uj úrnő fogadtatására készen álljoi minden. Anikó felsikoltott, azután aléltan borul atyja sírkeresztje elé. Odahaza gyöngéd ápolás után anyja karjai közt tért magához. Gondolkozni kezdett Eszebt jutott a temetői jelenet. Csak álom lehetett, hisz az ujjún ragyogott a drága köves gyűrű a boldogság záloga. De mit is mondott £ cselédség? A báró a tónk szélén van és; *) A finn protestáns temetőben . van a község temploma is rendesen.
