Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-08-04 / 31. szám
m muä. Inkarnatiója volt a tőről metszett magyarnak és ismerte, szerette faját, úgy, hogy nagy szivének szeretéséből nem is jutott másnak, mint a művészeti szépnek és a nemzeti eszmének. És éppen mert ismerte, érezte és tudta is, hogy a reakciótól félnünk kell, mert az hóhérunkká lehet, de minden erősségünk, jövendőnk és boldogulásunk a szabadelvűség nagy eszméibe vagyon lerakva. Egyedül minket tudott szeretni és mi őt úgy tudtuk becsülni. És most mikor elnémult az ajka, megtörött az ereje, szemeiből kialudt a fény, szivéből kihamvadt a tűz: most érezzük, hogy mégis csak szerettük. Egyedül bennünket szeretett és mi is egygyé lettünk az ő szeretetében. Sziveink fenekén megmozdult az érzés és mi annak minden melegével borultunk az ő kihűlt tetemére. Kialudt egy fényforrásunk, elapadt hevünknek egy égi tűzszórója és a mi bennük tűz, hév és szeretet az felolvadt a könnyárban melylyel ravatalát öntöztük meg. A korhadt erő csak bántott volna, de ez az épséges élet igy megtörve : ez az, a mi sírásra fakasztott. Sirja virágainak nem jut könnyharmat, mert az ellágyult szeretés után beállott a könnytelen fájdalom. Majd agyonnyom a nagy döbbenet, hogy ki fogja őt pótolhatni ? Tépelődő aggódásunk sírjára szegzi szemünket és mi először — hiába várunk onnan feleletet. Ajka néma arca szederjes, ereje béna és a nagy oszlop kidőlt, végig esett, mint egy villámsujtotta tölgyderék. Helye üres és ha nem is félünk, hogy ott beszakad valami, mert ő erősre alkotta, az a gondolat mardos, hogy mikor jut megint olyan pillér, a mi annyira erős és annyira szép. ó a tudás, a lelkiismeret, a tekintély egésze volt, az maradt mindvégig csorbítatlanul és most, hogy kidőlt, egyetlen törést sem találhatott senki a roppant testtömegen. Szép volt az erőnek ez a mesebeli hatványa, hatalmas volt a tudásnak ez a megközelíthetetlen tömege, és imádatra méltó az az összhang mely erőből és tudásból szeretetet formált. A nemzetnek és hazának szeretetet. Az erőnek szépsége, a szépségnek ereje, a tudásnak igazsága és az igazságnak tudása, a meggyőződés harca és a VÁCI HÍRLAP harc meggyőzése : ez volt ő. A testetöltött nagyszerűség és most üresen a helye ! Ki fogja azt betölthetni. A nagy Pán meghalt, a nagy Pán halott! És minekünk megint keservesebb lett az élet ! Nehéz lesz nélküle ! Népfürdő. Vác, aug. 1-én. A kánikula vért forraló és velőt perzselő hősége elől mindenki menekül és siet felüditeni elernyedett idegzetét, vagy valamely hüs és árnyas helyen, vagy pedig ott, a hol arra módja és alkalma van : a hüs hullámok között. Ez utóbbi főleg közegészségügyi szempontból érdemel említést, mert a tisztaság maga is félegészség. A tehetősebbek meg is szerezhetik maguknak a szabad folyam idegerősitő és fel üdítő kellemeit: de a nagy közönség nem bírja és nem tudja viselni az ezzel összekötött költségeket. Mert ma úgy áll a helyzet Vácon, hogy a Dunán csak egy nyári fürdő van, melynek tarifája, konkurencia hijján, oly magas, hogy azt a szegényebb sorsú, alsó tízezer erszénye, nem csak, hogy nem bírja, de javarészt soknak egy egész napi élelmére bőven elég. Már pedig a mint az államra lét érdek polgárainak testi és lelki jólléte és annak fokozása nagyhorderejű közgazdasági követelmény : ép úgy a városok népességének egészségi viszonyai, a halálozás aranyszámának észszerű intézkedésekkel való csökkentése a mint egyrészt a város kötelezettsége, úgy másrészt saját jól felfogott érdeke is megkívánja. De elszomorító eredmény az, hogy a népfürdő hijján a szabad Duna hullámai közt üdülést kereső közönség köréből minden évben oly nagy arányszámban szedi áldozatát a szeszélyes folyam. Népkertünk sincsen, (a mi van, azt nem lehet számításba venni), népfürdőnk sincsen. Azt hisszük, hogy a városnak erkölcsi kötelessége és többé el nem odázható teendője: mielőbb és sürgetően egy oly népfürdő létesítése, a hol szegényebb sorsú polgárai kínos és fárasztó nyári munkálkodásuk befejezte vagyonáért nősül ! Lehetetlen, csak mendemonda Lelki nyugalma visszatért és tovább remélni kezdett . . . — Leányom ! lévé1 érkezett Stockholmból, a fiatal bárótól — szólitá anyja merengő leányát. Anikó remegő kézzel bontotta fel a levelet. Olvasni kezdett; olvasta tovább lázas hévvel. A levél kiesett a kezéből s Anikó ajulva terült el a földön. Orvost hívtak, nehezen magához tért, azután heves lázba esett. Az özvegy lelkészné az egész éjszaka az ágya mellett virrasztóit Reggel felé elszenderedett. A felkelő nap szelíden bocsájtá sugarait a beteg arcára . . . Anikó fölemelkedett s kezét a nap felé emelte. — Anyám ! látod a boldogság hazáját, ott ragyog., felém int. Látod a tüzet, mint emelkedik ! Lángba borult a világ, ég minden. Jövök, jövök karjaidba ! Oh be ég a gyűrű az ujjamon; borzasztó kin, lehúznám, de nem lehet. Tűz, lángok mindenütt! Anyám ments meg, mentsd magad. — Végtelen irgalmú Isten! . . . Anikó megörült, a reménytelenség tette azzá. A szerencsétlen anya segítség után futott. De mikor visszatért az ágy üres volt, a leányka eltűnt . . . * A munillai kastély ismét a boldogság tanyája lett. Olt ragyogott a ház szép úrnője. Férje rajongásig szerette, legalább azt hitte mindenki. A cselédség imádta, hisz nemeslelkű volt és jótevője a vidék szegényeinek. Csak Anikót felejtette el a világ. A kastélyban fényes ünnepélyt tartottak, az esküvő évfordulóját. Srejsen Arnúlf svéd tábornok a bárónő nagybátyja és néhány magasrangú tiszt jelent meg. A bárónő kiválóan jó kedvű és kecses volt. — Férjem uram ! — kezdé az úrnő — mily boldogság. Rokonaink, ismerőseink mindanynyian tanúi boldogságunknak és te komoly és merengő vagy. Pedig új szerencse, meglepetés érte házunkat. Halászunk egy nagy halat fogott s a hogy felbontotta, egy nagy értékű drágaköves gyűrű esett ki belőle. Nézd, mily remek gyémánt! A báró kezébe vette a gyűrűt, de alig hogy rátekintett, borzadva ejtette el. Halvány lett, egész teste remegett. Anikónak adott gyűrűje volt az . . . Előtte állt a valóság, felébredt benne a lelkiismeret intő szava. A bárónét, a vendégeket rémület fogta el, mindenki szélhűdésre gondolt. Vigyétek a szabadba, magához tér, — hangzott a tábornok parancs szava. A báró magához jött, de szótlan maradt. — Egy kis járás a szabadba nem ártana, menjünk vadászni, szólalt meg ismét Arnulf tábornok. Rhenhjelm gépiesen követte a tár-3 után uj erőt, ujult kedvet és egészséget szerezhetnek a hűsítő folyam hullámai között. A költség, mit ezen immár el sem kerülhető intézmény létesítése maga után von. oly számba sem jöhető kicsiség, hogy annak megalkotása minden nagyobb anyagi áldozat, adóemelés nélül, megtörténhetik. A váci fakereskedők számos tagból álló tiszteletreméltó testületé pedig, a mint mi azok gavallérságát . ismerjük, a népfürdő létesítéséhez szükséges faanyag legnagyobb részét vagy önként felajánlják, vagy pedig a lehetőségig alacsony árak számításával bocsájtják át, ha ez irányban a város figyelmeztetve az intézmény humánus voltára, célszerű módon megkeresi őket. Ily körülmények között, a midőn a népuszoda létesítése oly elenyészően csekély összeget követel, hogy annak megalkotása a városnak anyagi hozzájárulását igénybe alig veszi : az eszmének testté vállása, hitünk szerint okvetlenül bekövetkeztetik. • De megfontolandó volna az is, hogy a társadalom humánus érzésére való hivatkozással ennek áldozatkészségét nem lenne-e célszerű bevonni ezen intézmény megalkotásához? Egyszóval mindenre kiterjedő figyelemmel kell tanulmányozni és gyorsan előkészíteni ez ügyet s úgy létesíteni ez intézményt, hogy azt a szegény nép ingyen használja, vagy legalább oly kis mérvben szabni meg a fürdés diját, hogy azt minden szegény sorsú nép elviselni képes legyen. Nem szabad tehát üzletnek tekinteni azt, hanem annak, a milyen nemes célt szolgálni hivatott : valódi emberbaráti intézménynek. Melegen ajánljuk a város intéző köreinek ez immár megérett és el nem odázható ügyet hogy karolják fel a nép érdekei és jólléte iránt köteles jóindulattal és juttassák a közeli megoldáshoz szeretetteljes gondoskodással. Ez által előmozdítják egyrészt a várost élőhaladása útjában, másrészt maguk részére megszerzik polgártársaiknak hálás tiszteletét és becsüléset. A minthogy a nép érdekeinek elhanyagolása is előbb-utóbb, de okvetlenül megtermi keserű gyümölcsét! saságot. A bárónőt aggodalom, balsejtelem fogta el. Utánok hajtatott, de alig jutott az erdő széléhez, egy lövés dördült el és egy sikoltás hallatszott. Borzadva futott az erdő széle felé. Néhány erdőőr jött, ki abból, egy megsebzett férfit vittek az ölükben. Felbontott ruháján patakként özönlött a vér, tátongó seb látszott a mellén. Báró Rhenhjelm volt az, sógorának, Arnulf tábornoknak golyója érte őt. A báróné eszméletlenül rogyott össze. — Arnulf! sóhajtott a haldokló, te nem tehettél róla fegyvered véletlenül sült el. Az Isten büntető ujja volt az, nem zúgolódom ellene, megérdemeltem. Feleségemet megcsaltam, szerelmet hazudtam vagyonáért, de soha se szerettem. Szegény Anikó áldozatául esett annak. Temessetek a Kumo partjára, hol Anikótól elváltam. A gyűrűt tegyétek vissza, a honnan lekerült, a középső ujjamra. * A báró vétkezett, de lakolt. Anikót, ki áldozata lett hű szerelmének, még most is dicsőíti a nép. Ilyen a mi népünk, — végzé a kapitány. A hajó harangja hatot kondult, mindenki nyugalomra tért. Meghatottan búcsúztam el a kapitánytól s azóta sokszor eszembe jut e megható történet és Trieszt városa, hol fiatalkori időm javát töltöttem.
