Váci Hirlap, 1901 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1901-07-21 / 29. szám
1 VÁCI HÍRLAP hadt bástyájukat, mely hogy mintsem összedőljön, inkább befogadták maguk közé. Egy magában álló nagyság közöttük, ki nem tud, vagy nem akar személyi harcot, a szó pedig elrepül, nem veszedelmes ember. Ő az egyetlen nem gentry s merne ellenzék lenni, sorsát nem kerülné el. Miként nem kerülte el Gajáry Géza. Halljuk hetenkint, hogy a vármegye képviselőnk ellen keres ellenjelöltet, de nem talál. Majthényit beugratlák a kormányiságba, Vác mereven visszautasította ; más ifjú óriás nevét hozta forgalomba s Vác mosolygott fölötte. Az elmúlt héten újabb jelölt hire érkezett, gróf Deseöffy Emil, egy alig 26 éves ifjú neve. Az ő nevével lép sorompóba a vármegye, az ifjú nagysággal akarja legyűrni Gajáry Gézát a választásokon. Gajáry Géza bűnei ismeretesek. Bűnök ezek a vármegye szemeiben, de nem Vác polgárai előtt. S mentői inkább indul a hajsza Gajáry ellen, annál nagyobb a rokonszenv Gajáry iránt városunkban és a kerületben. Ennek a városnak, kerületnek politikailag is érett szavazópolgársága van. Szívesen fogadja azt, kit vezetői neki kiválasztottak, de ellene szegül a vármegyének, mely csupán csak oktrojál, de jót Váccal, a kerülettel évtizedek óta nem csinált. Példa van rá száz s merjük mondani, hogy a vármegyét Vácon nem szeretik. Hát a sok képviselőjelöltjét ? ügy fogadják, mint a vármegyét. Ha nem hiszik, kérdezzék meg bizalmasan dr. Freysinger Lajost. Megfogja mondani, hogy Vácon csakis Gajáry Gézával lehet győzni, más név mellett az ellenzéknek biztos talaja ez a nagy kerület. Szemeikkel nem látnak, füleikkel nem hallanak a vármegyeházán. Elvakultan rohannak rá a váci kerületre s azt hiszik, hogy majd dönt az ő szavuk, győz a jelöltjük. Mikszáth Kálmán szép könyvet irt a gentryről, ki még ma is a 17-ik század levegőjét szíjjá. Oly jól esik Mikszáth sorain mosolyogni, pedig nem is Pestmegyéről irta apró történeteit! Mit kívánnak az állami tisztviselők! Vác, jul. 16. Az állam tisztviselők mozgalma soha nem látott nagy mérvet öltött, soha nem tapasztalt rokonszenvet keltett. A budapesti és vidéki lapok hasábszámra foglalkoznak a tisztviselők ügyeivel s alig egy, kettő szól az ellen, hogy nagyobb mérőn mozgalom keletkezzék. A Lavinát megakasztani nem lehet, a mozgalom egyre nő, vele a rokonszenv is. És talán eljutnak oda, a hova vágynak: a minden oldalról biztosított, tisztességes fizetett állásba az állam tisztviselők. Egyes lapok cikket hoznak nem csak belső munkatársaiktól, hanem megszólaltatják az államtisztviselőket is. Ily cikket találunk a Budapesti Hirlap-ba.n is, mely reánk kétszeresen érdekes. Először mert váci államtisztviselő irta, másodszor mert megtudjuk, hogy hogyan gondolkozik ezrekre menő kartársai előtt. Éder Kálmán váci kir. albiró irta a cikkét s optimizmussal és jóindulattal készült cikkét érdemesnek tartjuk, hogy lapunk hasábjain mi is közre adjuk : A tordai tisztviselő-kollégiánk által nyomasztó anyagi helyzetünk javítására meginditott akció nagy arányú mozgalommá fejlődött. De éppen ez arányok nagysága, valamint jogos követeléseink határozott formában történt többé a kis város határán túl. Géppé vált. Eleinte a tehetősebbek kapták fel, fizették dúsan leckéit, mert mindegyiknek hizelgett, hogy gyermekét oly neves művész oktatta a zenére. Azután megszokták. Hírének zománca lepattogzott a hétköznapi élet viszontagságai közt. Ha játszott még itt ott magánkörben, vagy az elmaradhatlan jótékony hangversenyeken, nem keltett többé izgalmat, de még érdeklődést sem. ügy tekintették játékát, mint köteles robotot, az ő eltartó társadalom iránt. Még kicsinylésétől sem riadtak vissza azok, a kik nem hallották akkor, midőn diadalutjában csak vendégképen állott meg a kis városban. A mikor a helyi újságok és a helyi szóvivő nagyságok bókoltak neki a nagy kegyességért, hogy művészete kincseivel megajándékozza azt az elhagyatott kis fészket is. A kicsinylők most nem restelték mondani, hogy ha igaz müvészlélek lakoznék benne, nem cserélte volna föl fényes pályáját egy leány kedvéért a rozsdás nyárspolgári élettel. Tudták is, mi mindent áldoz föl egy nagy lélek azért, a kit szeretett ? Hogy a dicsőségnek tengere nem ér föl az igaz szerelem egy édes csöppjével ? S ki látta, vájjon nem sirt-e kétségbeesetten ez a lélek, a mikor csöndes éjjelen följártak emlékeinek kisértetei ? Mikor először lépett Rella a bálterembe, csak anyja karján jött. Atyja már rég megtért az álmok honába, a honnan élve számkivetette magát. Az özvegyasszony szerényen, de tisztességesen tartotta magát és leányát. A gazdag aszszonyok szívesen látták, mert legtöbbet tudott köztük: tanulhattak tőle. S mindenféle apró szívesség, egy szép hímzés, nagy estélyeken való kisegítés, házi bálokon elvállalt zongorázás viszonzásképen annyi jóhoz juttatták, hogy szükség nélkül eléldegélhetett. A társaság épen nem volt kíméletlen iránta, még azt sem éreztette vele, hogy voltaképen az ő kegyéből él. Magához valónak tekintette az előkelőség, úgy bánt vele, mint szegény, de rangos rokonnal. A bálon is ki volt adva a jelszó, hogy nem szabad észre venni a leány szegény állapotát. Meg kell táncoltatni; udvarolni kell neki. A főrendező, a főispán unokaöcscse, a gazdag, deli Szenyér Dani, kívánta leginkább, hogy jól mulasson a kicsike. A fiatalemberek összebugtak; ennek oka is lehet. Nagyon szép a lelkem. (A gyanúsítás szélkavaró masinája megkezdte forgását a színfalak mögött, de csak csöndesen, halkan, hogy csak azok hallják, a kik akarják). A fiatal emberek szívesen teljesítették a főrendező utasítását. Hiszen olyan szép táncosnő, olyan tündéri jelenség, nem volt több a mulatságon. A legegyszerűbb, de a legfeltűnőbb. Tiszta fehér, az akkor divatos virágfölállitása részint a kormánykörökben, részint az adófizető polgárok között már is bizalmatlanságot keltettek. Ez pedig határozottan kívül esik szándékunkon. Azért engedtessék meg nekem, hogy néhány olyan szó: ejtsek, a melynek célja, hogy mozgalmunk minden oldalról bizalmat és támogatási keltsen. Mi szegénysorsu tisztviselők mindnyájan tudjuk, hogy szeretett hazánk is most szegény, ismeretesek előttünk az ország jelen szomorú pénzügyi viszonyai, az ipar pangása, a pénz szűke és drágasága. Tudjuk azt is, hogy mindenféle adóval rogyásig meg van rakva birtokos, iparos, kereskedő, s minden más adófizető. Tudhatjuk, hogy fizetésünk hangoztatott javítása mintegy 40 millió koronával terhelné meg a költségvetést, s eme többletkiadását csak adóemelésekkel lehetne fedezni. Ezekkel a tényekkel nekünk is számolnunk kell; köveleléseinket ehhez kell mérni, ellenkező esetben mozgalmunk az adófizetők szemében is joggal válna gyűlöletessé. De különben is ez az ország a mi hazánk is, virulása és pusztulása a miénk is. Ezekre való tekintettel azt ajánlom, hogy minden állomáshelyen szervezkedjünk ugyan és a mozgalom egységessé tétele végett országos kongresszust tartsunk, de légvárakat ne építsünk, s csak a mi kivihető annyit kérjünk. Indítványozom tehát, hogy a meghozandó határozatokban csak a következőket mondjuk ki, s a kongresszusra kiküldötteinket is ezekkel az utasításokkal lássuk el. Tiltakozunk ama föltevés ellen, hogy a mi mozgalmunk sztrájkszerü szövetkezés és célját a közeledő képviselőválasztás esélyeinek fölhasználásával akarná elérni. Azonban bízunk a kormány jóakaratában és bölcsességében ^ bízunk abban a kormánynyilatkozatban, hogy a minisztérium, tudatában nyomasztó helyzetünknek, állandóan foglalkozik annak javításával. Reméljük, hogy ezentu nem leszünk a kormány mostoha gyermekei, s fizetésünket az ország teherviselő képességéhez arányban állandóan és fokozatosan javítani és rendezni fogja. Ennek megfelelően a fizetésemelés mértékére konkrét kívánalmainkat ezúttal nem fadísz nélkül. Csak hajaban ringott két halavány rózsa. Az egyik rózsaszál hajnál felé kiesett a hajából. Nem vette észre, Dani lábához esett. Az felkapta és elrejtette selyemkendője alá. A megyei aljegyző észrevette. Mikor a bál után a fiatalság összeült a legény murira, odasugta Daninak : — Nem készakarva ejtette el az a kis lány ? — Mit? — A rózsát. — Láttam, hogy fölvetted. — Ha gyanúsítani mernéd . . . Tovább nem mondta. A nyelveskedő úgyis tudta, hogy az összetűzés következnék utána, de ezt a rendes fogadkozó szavát, mely nem egy párbajnak vetette meg ágyát, elharapta Dani. A bál után alig találkozott a leánnyal Szerényi. Egyszer valami hímzést vitt haza Rella az ő anyjának. Az úri nő ott fogta uzsonnára s mire elbocsátotta, leszállt az est, viharfelhők gyűltek az égre, megeredt a zápor. — Kisasszony messze lakik, elkísérem, ha megengedi? — mondá. Rella félt, hogy megbántja Szerényinét, ha nem fogadja el Dani kíséretet. Gyorsan mentek át a néptelen utcákon. A hol Relláék laktak, ott meg eppen behúzódott az udvarba apraja-nagyja a szakadó eső elől. Alig szóltak egymáshoz tiz szót Már a kapuban voltak. A leány kezet adott Daninak.
