Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-14 / 2. szám

ér az, ha a vagyonos ember nem találja fel magát a tisztességes, nálánál szegényebb emberek társaságában s ha egyszer rászánta magat valahol megjelenni, büszkesége nem engedi, hogy az általa kicsinynek talált emberek között máskor is megjelenjék. Olyan dolgokat lehetne Vácon mivelni, mely megtestesítője volna sok üdvös eszmének.

Nálunk van egy csomó papiroson élő egyesület, melynek megvan a maguk emberbaráti, vagy más nemes célja. — Ezek istápolása úgy volna elérhető, ha télen át összejönnének, egymásnak kellemes szórakozást szereznének és támogatnánk összehozott filléreik által azon intézményeket, melyeknek célja a szegényeket gyámolitani, társadalmi utón üdvös eszméknek megvalósítására törekedni.

Sokat, nagyon sokat tehetnénk a közjóra, csak meg volna bennünk az egymás iránti jóakarat. Nagyzással célt érni nem lehet. Ha az összejövetelek a vagyon, a gazdag öltözködés fitogtatása, akkor ne is képzeljük, hogy társadalmi életünk valaha pengésbe jő. XX.

Harc Belopotóczky ellen.

Vác, jan. 12.

A váci püspöki szék betöltéséről hosszabb, második vezércikket közöl az Egyetértés, ez a jól szerkesztett politikai napilapunk. A cikk megértéséhez szükséges tudni, hogy kezdettől fogva a váci püspökségre legreálisabb kandidátus Belopotóczky Kálmán tábori püspök, a kiről legújabban azt a hirt terjesztik, hogy kinevezése legközelebbre várható. Mi minthogy minden ily kandidálásról informálni akarjuk közönségünket, közreadjuk az említett cikket annak hozzáadásával, hogy beható információnk úgy szól, hogy Belopotoczky a királyi udvar jelöltje, kiváló gavallér, a ki a hadseregben általános becsülésnek örvend.

A cikk, melyet az E—s egy kiváló magyar főpaptól kapott, igy szól :

Az a hir, hogy a váci püspöki szék Belo-1

Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sírást, mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig addig csiklandozta, mig egyszerre kitört.

Nem kergetett el többé és bár arccal elfordult tőlem, sírása közben szólott:

— Csudálatos ember maga.

— Miért V

— Előre tudta, hogy szomorú vagyok.

— Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka ?

— Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!

— Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?

— Most mindég.

— És miért?

— Megölnék egy embert.

— Szerelmes valakibe.

Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:

— Maga egy gyerek! — mondá némi szánalommal. Aztán kezett nyújtott és beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:

— Jó éjszakát, Isten vele!

Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok

én gyerek ? De a következő napon már rossz

potoczky Kálmán tábori vikáriussal fog betol- . tetni, egyházi körökben mindenütt megdöbbenésnek is mondható feltűnést keltett.

Fáldalom, nem épen ritka eset hogy egyházi benificiumok adományozásánál olyan tekintetek döntenek, melyek legfölebb talán a főispáni kinevezéseknél lehetnek, ha jogosultak nem is, de magyarázhatók. Belopotoczky tábori vikáriusnak a váci püspöki székre való kiszemelése azonban még ebben a rendszerben is oly rikító eset, hogy — enyhén szólva — gondolkodóba ejt mindenkit, nem csupán azokat, a kik több, kevesebb joggal kandidátoroknak érezhették magukat, hanem az egész kisebb és nagyobb klérust, sőt a nagy közönségnek ama részét is, mely az egyházi főméltóságok és javadalmak adományozása iránt nem épen egyházi szempontból érdeklődik.

Belopotoczky tábori vikárius ur carriérejét mint tábori lelkész csinálta meg. A magyar katholikus egyházzal szervi kapcsolata megszakadt a 80-as évek elején, mikor megvált a budapesti papnevelőház prefektusi állásától, a hol adatokra való hivatkozással azzal vádolták, hogy pánszláv propadandát űz. Ekkor a bécsi Augustineum studiorum direktora lett s újra nem egy felszólalásra adott alkalmat állítólagos szlavofil érzelmeivel. Udvari káplán lett, majd tábori vikárius, mind olyan pozíció, mely elválasztotta őt a magyarságtól s a magyar egyházi élettől. Ezzel összeköttetésbe csak újabban jutott, mikor mint az udvarnál persona grata, egy nagyváradi kanonoki stallumot kapott, melynek busás jövedelme szerencsésen egészíti ki a magyar és az osztrák főpapi jövedelmekhez mérten nagyon is szerény vicáriusi fizetést. Az egyház közéletében mindazonáltal ezentúl is igen csekély szerepet játszott, a magyar társadalom közéletében pedig semmit. A miben nincs is semmi csodálni való. A közös hadsereg körében és szellemében izmosodván férfivá, olyan benyomásokat kapott s olyan nézetek rögződtek meg benne, melyek a magyar társadalomtól inkább elválasztják, mintsem azzal összekapcsolják. Hogy ebből az atmoszférából olyan szellemet hozott-e magával, mely alkalmassá teszi őt arra, hogy magyar főpásztori állásában egyházi hivatásának kellően megfeleljen, arról nekem nem lehet véleményem, azt döntse el Róma vitatást nem tűrő ítélete.

VÁCI HÍRLAP

sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé^ gyerek, hátha ez a lány látna ? Csudálatos, mi férfiak azt hisszük, hogy az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi másra. És szinte megdöbbenünk, a mikor a kábító nézésű kék szemek hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sírjanak miattunk?

II.

Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, — a ki holnap, vagy holnapután férjhez megy — nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek ifjú egyénisége egy cilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy újra találkozzam vele és szóltam hozzá igy:

— Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és osszad meg vélem szomorúságodat.

De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, a melyek nélkül ti nem tudtok élni. A melyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket úgy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint a hogy magaddal sem beszélnél mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben is tele légy reserve-vel...

Összebeszéltem minden bolondot, bámulva,

De különösen egy magyar püspöki szék betöltésénél tekintetbe jönnek egyéb szempontok is, mint a melyek mérlegelésére egyedül és kétségbevonhatatlanul Róma illetékes. A magyar püspöknek közjogi állása olyan politikai szerepet, vagyoni helyzete olyan társadalmi befolyást biztosit, melvből elutasithatatlan kötelességek folynak. Épen azért, midőn a szentszéknél a bemutatást gyakorolja, illetőleg a javadalom adományosa számára az egyház elismerését és felhatalmazását kéri, a magyar kormánynak attól a szemponttól kell magát vezettetnie, hogy az egyházilag leghivatottabbak közül azt válassza ki, a ki apolitikai és társadalmi kiváló pozíciója folytán rá háruló nagy nemzeti feladatot legalkalmasabban tudja betölteni. Nem kell talán mondanom, hogy nem politikai pártszolgálatok jutalmazását keresem én egy püspöki javadalom adományozásában. De megkívánom, igenis, a püspökben a magyar embert. Megkívánom tőle, hogy megértsen bennünket, hogy egyetértsen velünk és hogy segítségünkre legyen ama célok elérésében, melyeket a magyar nemzet maga elé egyetemesen kitűzött. Kívánom azt különösen a váci egyházmegyében, mely erős többségében magyar ugyan, de, különösen határvonalain, erősen be van szőve nem magyar elemekkel. Magyar kultúrpolitikát csinálni épen itt a leghálásabb feladat s ennek a sikeres megoldásában senkinek sem juthat oly nagy szerepe, mint az egyházmegye püspökének.

És ennek a feladatnak a teljesítésére a magyar kormány nem talált alkalmasabb embert Belopotoczky tábori vikáriusnál ? Hiszen Saulusból is lesznek Paulusok, de hát ez idő szerint Vácról nem Bécs, de Budapest felé csapkodnak le a villámok. Az az egy kétségtelen, hogy Belopotoczky Kálmánnak a magyar kultúrával s átalán a magyar nemzeti társadalom evolúciójával semmi kapcsolata nincs. És az a más is bizonyos, hogy van a magyar klérusnak nem egy, de több tagja, a kinek a múltjában ígéret, sőt biztosíték van arra, hogy az ezzel a nagy egyházi javadalommal összefüggő nemzeti kötelezettségeket teljesíteni tudja és fogja.

Az ő jelöltségének a hire tehát elég különös arra, hogy klerikusok és laikusok egyaránt, megcsóváljuk a fejünket. A magyar kormány

csaknem úgy nézett rám, mintha okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem tovább:

— Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs, hogy mily iszonyú kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, a ki örökös bezártságra van kárhoztatva. A kínaiakról — igen a kínaiakról — azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát. Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van szorítva . .. Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj, vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.

Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet, azt, hogy szomorúságának oka | és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.

De mégis . . . Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.

A neve ?

Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az úrral, a kit előbb említett.

Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna ?