Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-18 / 11. szám

Tizennegyedik évfolyam.

11. szám.

Vác, 1900. évi március 18.

Előfizetési árak:

Egész évre...........................12 korona.

Félévre..................................6 korona.

Negyedévre.............................3 korona.

EGYES SZÁM ÁRA 24 FILLÉR.

VÁC ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA.

Megjelenik minden vasárnapon reggel.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

VÁC, Géza király-tér 3. szám.

Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek.

Nyilt-tér sora 60 fillér.

Uélyegilleték minden beiktatásnál 60 fillér.

Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: hirdetéseket

Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. jutányosán felvesz a kiadóhivatal.

A műkedvelők.

Vác, márc. 14.

A farsang letelt. Elég hosszú és elég zajos volt. Mulathatott mindenki úgy, a hogy tetszett s válogathatott a mulatságok közt, akadt elég. Volt jótékonysággal egybekötött mulatság, volt amolyan is, a melyen minden jótékony háttér nélkül költöttük a pénzt.

De hát nem célom nagybőjti prédikációval előállani most, a mikor még fülünkben cseng a vidám tánc-zene V ilágért sem.

Arról akarok egypár sori papírra vetni a mi aztán egyszersmind olyan programm-féle is lenne a komoly munka idejére : hogyan gondolkodjunk akkor, a mikor a szellemi életünkhöz szükséges táplálékot akarjuk megszerezni.

Ha akarjuk — de akarjuk-e? Legalább is kellene akarnunk.

Eddig nagyon kevés jelet ludunk össze szedni érvül ahhoz, hogy a komoly munkálkodásra meg van bennünk a hajlam. A farsangi mulatságok közt csak nagyon kevés akadt olyan, a mely magán hor-I dott volna valami olyan jelleget, a mi erre enged következtetni s a melyik ezek közt olyan volt, az nem részesült abban a figyelemben, a melyet megérdemelt volna.

Hogy nem törődünk szellemi haladásunkkal, az régi dolog, hogy egyébbel sem törődünk s hogy egyáltalán semmivel sem törődünk, azt mondani is felesleges, mindenki tudja.

Megvan a képesség bennünk arra, hogy tudjunk valamit csinálni, de az energia az hiányzik — s ez a baj.

Mivel lehetne segíteni ezen a bajon?

Azzal, hogy összefogódzanának néhányan — nem kellene ahhoz, csak húsz, harminc buzgó és lelkes ember s ez a csapat képes volna társadalmi életünk egész irányát megváltoztatni s a helyes irányba terelni.

Három esztendeje kövülbelü! hegy egy kis kör neki fogott dolgozni s egy műkedvelői előadást produkált. A dolog sikerült, mindenkinek tetszett s várta mindenki a folytatást. A mi aztán nem következett be, mert holmi kicsinyes és

I aprólékos dolgok, a miken megakadni I nem lett volna szabad, annyival is ininkább, mert a honnan a hiba eredt, ugyanonnan helyre is lett az ütve, — elvették a kedvet a lovábbi vállalkozástól.

Pedig, hogy ez a kis kör, a nehány műkedvelői előadás mekkora változást tudott volna előidézni egész szellemi életünkben, azt minek magyarázni — éreztük az előjelekből mindannyian.

Ezt a pár sort azért vetjük papírra, hogy feihivjuk a művelt társaság figyelmét arra, a miről talán már teljesen le is mondtak : a műkedvelő-előadásokra.

Nem győzzük mi újságírók eléggé fejtegetni azt a hasznot, a mi a színpadról reánk néz, nem győzzük ecsetelni, mekkora nagy előnynyel jár a színdarabok látása szellemi életünk fejlődésére.

De hogy sokkal fokozottabb mértékben biztosítja az előnyöket a társadalmi élet részére a működvelői előadások kultiválása, az meg egészen bizonyos.

Olvassák e pár igénytelen sort azok, a kik hivatást éreznek arra, hogy a tár-Hogyan készül a szenzációs regény ?

— A Váci Hirlcip eredeti tárcája. —

Tudja az Ördög! A nők bájai oly különbözők !

Lujzának elragadó hajfonata van, Margitnak tüzes villogó szeme, Mariskának vakító fehérségű fogai, Gizellának aranyos torkában csengő hangja, Ilonkának oly szive van, mely mindjárt tűzbe jő, elolvad, de olyan leányt ritkán találnak, kiben mindezek a jó tulajdonságok meglennének. Ily ritka leányka volt Aranka. Erről a ritka tüneményről fogok egyet-mást elbeszélni.

Képzelj magadnak csendes, illatos nyári estét, ligetet buján zöldelő növényzettel, halkan suttogó faiombokkal. padot, melyen leányka ül, bájos gyermek, kinek arcából szivjóság sugárzik ki. Neve : Aranka.

S ha már fantáziád ennyire kiterjedt, képzelj magadnak bajuszos, magas, feketehajú, napbarnított arcú virgonc fiatal entert széles kalapban hosszú lábszárakkal, rövid nadrág és testhez álló kabátba — ez tintavári Toll- 1 rágó Arthur hires ir \ - vúttal Aranka atyjá- | nak albérlője.

Ezek ketten — a kui'tanadrágos, bodros fejű úrfi és a bájos leányka — fehér pádon ültek. Sokáig voltak együtt, a hanyatló nap a messze hegyoldalon izzó tekintetéből utolsó szikráit lövelte a földre, még azután is midőn a nyári éj ragyogó szemcsillagjait az égen szétszóró és a hold a foszlányos felhők tabyrinthjébe rejtőzött.

Keveset beszéltek s mégis ludlák egymás gondolatát. Alig néztek egymásra s mégis látták egymást. Nyugodtan valónak, üterük azonban hevesen vert s szivük kimondhat lan boldogságban ringott.

Nem is emberek voltak ők, hanem lények, mint a paradicsomban levő pár, vagy mint egy költemény mythoszi alakjai. Valami mégis nyomta szivüket: a boldogság tudata.

Cuppanós csókokat váltottak, melyeket talán a himbálódzó fatetőn is meg lehetett hal tani, egymást szorosan átölelték, felkeltek a pádról és hazafelé indultak. Apró szent János bogarak fénylettek a sötét bokrok közt.

Lassan mentek, majd megálltak, hogy csókot lopjanak egymás ajkáról miközben Arthur már tizedszer mondá el kedvesének, hogy két kötetes regénye: Egy tengeri rabló emlékirataiból csak az utolsó fejezet hiányzik, melynek befejezése után a várakozó olvasó közönségnek renkelkezésére fog bocsáttatni és hogy hatalmas művének szép hősnőjét szintén Arankának hívják s hogy bájos arca folyton előtte lebeg: Aranka az ő hű, drága menyasszonya, kinek angyali fejecskéjét ép most karjaiban tartja s hogy a regényírásánál mindig reá gondol, ezeket mind tizedszer ismétlé. Mire Aranka ugyancsak tizedszer mondá: Te rossz, csúnya . Arthur, a miért engem a halhatatlanok közéj becsempésztél ezért szigorúan megfenyítelek.i szemérmes mosolylyal legalább tízezredszer,' csókolta az ő hűséges, áldozatkész Arthurjátl és susogott neki boldogságról, szerelemről, mindenről.

Lassan közeledtek az egyhangú házsorok felé és zsúfolt lóvasúti kocsira szóltak fel, mely történetesen az utolsó volt. Vig fiatal uracsok, kik valamely kirándulásból térhettek haza, megeresztettek nehány kaszárnyaizű adomát, a szivarfüsttől elburkolt és csodaszép Arankára pedig forró pillantásokat löveltek.

— Lelkemre ez gyönyörű angyal ! — jegyzé meg az egyik.

— Valóságos szilfid-alap!— tévé hozzá a másik.

— Elsőrendű szépség! — dütinyögé az orrán keresztül a harmadik.

— Észbontó tündér! sóhajtó a negyedik.

És Arthur büszke volt Arankájára.

I

II.

Éjfél után volt már. Halotti csend honolt az egész környéken s a méla csendet csak egy-