Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-02-11 / 6. szám
Tizennegyedik évfolyam. 6. szám. Vác, 1900. évi február 11. VÁCI HÍRLAP Társadalmi és közgazdasági hetilap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Előfizetési árak: Egész évre.......................12 korona. Félévre fi tnrnnn ív/!___-i~-i . - i VÁC. Géza király-tér 3. szám ' b korona Megjelenik minden vasárnapon reggel. ^ Tfl A I. íí Ifi Art/I fik A l.tr. I-A a! 1 A H. 1 AAAA fii 111 a! fi Í/Xllű. Negyedévre.......................3 korona EGYES SZÁM ÁRA 24 FILLÉR. Kapható a kiadóhivatalban. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyilt-tér sora 60 fillér. Bélyegilleték minden beiktatásnál 60 fillér. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Kiadótulajdonos: Kovách Ernő. Felelős szerkesztő: Dercsényi Dezső. HIRDETÉSEK jutanyosan. íelvétetnelc. Kéziratok vissza nem adatnak. A magyar ipar érdekében. Vác. február 9. Hazánk közvéleménye, *mely kicsinyes érdekkörökbe széldarabolva az egységes alaphangot eddig nélkülözte s ezért közös akciók számára csak nehezen volt megnyerhető a nyomás folytán, melyet a kereskedelemügyi miniszter nagy ipari programmja, auktoritása tekintetében gyakorol reá, végre mutat némi hajlandóságot a helyzet komolyságának megragadására s kezd létünk e vitális kérdésével közelebbről foglalkozni. Az általános apathia kezd engedni, itt-ott jelek mutatják, hogy a társadalom mégis megmozdult és bár még messze vagyunk attól, hogy a gazgasági önállóságot egyedül üdvözítő dogmaként lássuk elfogadva népünk minden rétegében, mégis megnyugvással tölt el bennünket, hogy a nemzet legalább az eszmekörhöz közeleg, idegenkedését lassanként legyőzi s emelkedő belátással mindinkább felmelegszik kötelessége iránt. Népünk mindenkor el volt látva a szellem és jellem legszebb adományaival, melyek megszerezték neki a nagy nemzetek @ A SS. ® A ■G> A vén bohémé. — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — Ott hevert a fűben egy csoport thuja árnyékában mint rendesen, most is a két elválhatlan jó barát, az öreg festő és a fiatal költő. A festő nagyapja lehetett volna a költőnek, de ez nem zavarta a kettőjük közt levő jó viszonyt, őszinte jó barátságban voltak ők mindig, mióta a fiú először kereste fel az öreget és az első délutánt együtt lustálkodták át az öreg pajtaszerű, piszkos, szobájában a melyről, hogy műterem, csak a sarokban levő festőállvány s a földön szanaszét heverő festék és ecsetek árulták el. Festményt nem lehetett ott látni, csak a falak voltak tele mázolva. Az öreg festő már rég kiállott azok sorából, a kik névre, dicsőségre szomjaznak s már nem is dolgozott. Valamikor pénze is volt, neve is, de mindkettőt elkorhelykedte, akkor aztán ide jött a szülővárosába, a hol akadtak rokonok, ismerősök. A fiatal ember most hagyta ott az iskolát s eddig nem volt semmi, most akart valamivé lenni, mióta az apja kiverte a házból. Nem akart tanulni, sem hivatal után járni, mert valami bolondos verséért az egyik lap harminc rokonszenvét, sőt csodálatát: nem kétkedünk tehát, hogy a nemzeti ipar megteremtésének problémája is kellő eréiylyel és kitartással meg lesz oldva. Művelődéstörténetünk sok szép példáját mutatja a virágzó indusztriaknak, melyek messze földről aranyat és dicsőséget hoztak s a mi lehetséges volt ama kezdetleges viszonyok közt, ma, fejlettségünk aránylag magas fokán szintén csak kivihető lesz. Megbarátkozunk tehát a gondolattal, hogy fejlődésünk nem hirtelen, de szünet nélkül közeleg céljához. A kitartás biztosítja a sikert s viszont minden siker megedzi kitartásunkat a további munkára. A fődolog a régi közmondás marad: nulla dies sine linea, melynek igazsága főleg a létér való nagy küzdelemben érvényesül. Ezért örömmel üdvözlünk minden mozgalmat, melynek célja, hogy ipari problémáink egyikét közelebb vigye a megoldáshoz. Báró Dániel Ernő elnöklete alatt a fővárosban egy szervező bizottság tanácskozik jelenleg a módozatok fölött, melyek mellett kedvezőbb alapra lehetne állítani forintot adott s azt hitte, vét a múzsák ellen, j ha verseket nem csinál. Különben nagyon jó | és ártatlan gondolkozásu fiú volt, a ki a légy! nek sem tudott volna ártani. Pénz dolgában j ő volt az előkelőbb, mert pár forintot mindig keresett, egyszer a verseivel, másszor meg hir- i lapi tudósításokkal. Annyi pénze volt, hogy i dohánynyal el tudta tartani az öreget is, ő sem koplalt mindig. A festőről azt tartotta mindenki, hogy kij tűnő elbeszélő, a költőről, hogy kitünően tud j színezni. A mi elég furcsa vélemény volt, de ! azért igaz is lehetett. Csendesen beszélgettek s szívták cigarettájukat. Mindegyik a másiknak a mesterségéről ■ beszélt s azért lelkesedett. A fiú a lemenő nap I által megfestett égboltozat színeiért lelkesült s arról ábrándozott, mily remekül lehetne azt j megfesteni. Az öreg ráhagyta, hogy szép volna ha tudtudniillik volna olyan festő, a ki öt perc alatt meg tudná az egészet festeni, mert annál tovább ugyan nem egyformák a színek. Aztán az öreg festő ajánlott témákat a költőnek, a miket amaz nem tartott jóknak, mert mind csupa bölcselkedés volt. — Hisz ez mind olyan, hogy kinevetnének értük, ha megírnám. Mondj valami okosabbat, ha már épen erővel tárgyat akarsz nekem adni, kivitelünket Angliába. Az összeköttetések hiánya eddig kiszolgáltatott bennünket az : osztrák közvetítésnek, mely úgy az exportnál, mint az importnál tekintélyes hasznot tudott magának biztosítani s ezenkívül jóhirünket is elsikkasztotta olyan formán, hogy a magyar cikkek osztrák elnevezés alatt vándoroltak külföldre. Az angol-magyar kiviteli társaság, mely most van keletkezőben, azt a feladatot tűzi maga elé, hogy kipuhatolja Nagy-Britannia ama szükségleteit, melyeket magyar áruk- 1 kai ki lehet elégíteni, illetve azokat a mezőgazdasági terményeket, élelmi szereket és iparcikkeket, melyeket sikerrel lehet Angliába kivinni, kiválogassa. Ez a feladat a legszebb kilátásokkal kecsegtet, mert folyton fizetőképes vevőt szerez számunkra s a kellő agilitással élénk forgalmat és kedvező sikert biztosit. Csak azt kellene ismételve hangsúlyoznunk, hogy iparban és kereskedelemben is legjobb politika a becsületesség, mert ha a kellő szoliditás hiánya a vevő közönséget a hazai ipartól már itthon is elidegeníti, egész erkölcsi hitelünket elvesztenők a olyat, a milyen neked is tetszik, hogy ne ócsárolnád már örökké a verseimet. — Tárgyat fiam ? szépet, nagyszerűt, fölségest? mondok én fiam. — de jól figyelj, hogy meg tudd Írni. Tudod miről fog szólni: a világ végéről. — A világ végéről ? no ez esetleg érhet valamit, lehet benne színezni. Hadd halljam. Az öreg rágyújtott egy cigarettára a. költő dohányából s elmondta a tárgyat: — Annyit te is tudsz a természetrajzból, hogy az élőlényeknek az a szervük, a mit gyakrabban és fokozottabb mértékben használnak, jobban kifejlődik, erősödik, viszont a mit elhanyagolnak, az elcsenevészesedik. Ebből indulunk csak ki s ebből indulj ki te is. De folytatom . . . — Az emberiség folyton-folyton műveltebb, eszesebb lesz s lassankint nem lesz olyan dolog, a mi az emberi ész előtt titok maradhatna. És az emberiség akar is többet tudni, iparkodik is fejleszteni a tudását. És fejlődik az ész mindig jobban-jobban s nő az emberi fejben az agyvelő. Ezt akármilyen ideálista vagy is, elfogadhatod, valami összefüggés van a kettő közt. A gyerek iparkodott figyelni az öreg beszédére, de megzavarta egy piros ruhás, feltűnően viselkedő nőalak, a ki a folyó mellett nem messze tőlük sétált és igen sokszor tekintett
