Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-09 / 49. szám

3 államháztartás egyensulyának fentartása az állam hitelviszonyainak szempontjából igen méltány­landó törekvés. De ha ezzel _ szemben mégis azt látom, hogv az országnak általános hitel­­viszonyai, — mondhatnám, majdnem — tart­hatatlanok, akkor azt kérdem, hogy nem ez az utóbbi járhat-e károsabb következményekkel, mint az államháztartásnak időleges, minden esetre csak átmenéti természetű megterhelte­­tése, annál is inkább, mert hiszen az államhitel az állandóság mértékével mérve, mindenkor egye­nes arányban kell, hogy álljon az országnak általános gazdasági helyzetével. És mi a költ­ségvetés egyensulyának fentartásával csakis a betegségnek szimptomáit tüntetjük el némileg, holott hasznos befektetésekkel, produktiv beru­házásokkal, rövid pár év alatt, — a mi az ál­lami életben csak futólagosnak mondható, — a bajt lehet orvosolni és ezzel egyszersmind újabb erőgyűjtésre is adnánk alkalmat. T. ház! Az országnak elszegényedése mindenkor csak káros hatással lehet az állami budgetre, mig ellenben az állami költségvetésnek produktív mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi czélokra egy nagyobb összeggel való megterhelése ter­mészetes kölcsönhatásában állami exisztencziánk­­nak dús anyagi forrásává válik. Én már négy évvel ezelőtt a földmivelés­­ügyi tárcza költségvetésének tárgyalása alkal­mával voltam bátor utalni azokra a hátrányokra és hiányokra, a melyek gabonakereskedelmünk szervezetlenségéből gazdasági viszonyainkra hárul­nak és felhívtam a figyelmet egy országos köz­ponti szövetkezetnek gyakorlati alapon való létesítésére, az egyes gabonafaj oknak évenként külön-külön fajok szerint megállapított, állandó típusok, az u. n. standardok szerint való osztá­lyozására, a kereskedelmi és forgalmi központo­kon warrant-kibocsátó közraktáraknak létesíté­sére és egyáltalában ennek az egész ügynek, a me­lyet különben a földművelésügyi költségvetés tár­­gy alása alkalmával újabban felhoz vabehatóan fogok tárgyalni, a modern követelményeknek megfelelő szervezésére, de ismét hangsúlyozom, kereskedelmi alapon, amely nélkül a világpiaczoknak praktikus szellemben fokozódó intézményeivel szemben, mi kényszerüleg elmaradunk, a haladó kor előnyei­ben nem részesülhetünk, de viszont pár év múlva, a midőn az illető piaczokon a természetes reakczió el fog következni, mi azoknak csak káros következményeit fogjuk érezni, még pedig két­szeres sulylyal. Nincsen, — legalább nekem nincsen sajnos, — tudomásom arról, hogy ezen négy év alatt a t. kormány részéről valami olyasmi történt volna, a mi ezt az ügyet a meg­valósuláshoz közelebb hozta. Ámbátor országo­san el van ismerve, ennek a kérdésnek szüksé­gessége, sürgőssége és fontossága és mindenképen érezzük hiányának hátrányait. Azonban némi megnyugtatással van reám, hogy egyes vidéki nagyobb városokban, az ottani legtekintélyesebb pénzintézetek, — nem mondom, hogy ilyen, de ilyenféle közraktárakat, a hol a termelők gabo­nájukat elhelyezik, és ott olcsó kamat mellett arra előlegeket, vagy kölcsönöket kapnak, több városban állítottak már fel. Tudok olyan várost is, a hol a két évvel ezelőtt felállított ilyen gabonaraktár az idén már kicsinynek bizonyult, úgy, hogy most már sokkal nagyobbat építenek, a mely vállalkozás nemcsak a befektetett tőké­nek hozza meg a tisztességes kamatait, hanem a mellett, hogy a gazdákat, a kis- és középbir­tokosokat megmentik a gabonauzsorástól, és a terményeknek kényszereladásától, a mellett, hogy ezeknek olcsó előlegeket és kölcsönöket is nyúj­tanak, az országunkat feutartó egyik osztálynak a megmentésére is a legüdvösebben működ­nek közre. T. képviselőház! Erre az ügyre — a me­lyet én igen fontosnak tartok —-at. kormány­nak figyelmét újólag és újólag és ezúttal is fel­hívni meggyőződésem szerint nem volt felesleges. Mert hiszen nemzetgazdaságunk alapgerincze még mindig csak a földmivelés és mezőgazdaság, mivel iparunk fejlődése előreláthatólag még mi- . kor fogja elérhetni azt a határt, a hol a mező­gazdasági termelésünk értékének hiányaiért csak némileg is kárpótlást nyújthatna? T. ház! Ne áltassuk magunkat sem itt a t. házban, sem a t. kormány körében, sem agrár­kongresszusokon, avagy bárhol, hogy czéltudatos, úgy szólván, az egyéniség erélyének jellegét vi­selő olyan intézmények nélkül, mint a milye­nekkel pl. Amerikában, Oroszországban és már majdnem minden czivilizált államban találko­zunk, belátható időn belül alapos javulást ér­hessünk el. Hisz nem lehet titok előttünk, hogy milyen impozáns eszközökkel állanak sorompóba a nyugati államok, mikor termelésük verseny­­képességéről van szó, a mikor a világpiaczokon teret hódítani kívánnak, s ezekkel szemben ne­künk nem lehet azt hinnünk — hogy a külön­ben helyes — lépésről-lépésre való lassú haladás utján, hazai termelésünk érdekeit kellőképen megvédeni képesek vagyunk, mert válságos idők, és egyáltalán a világpiaczok helyzetébe való beleilleszkedés nem nagy eszközöket, áldozatokat igényelnek s ha azokra idejekorán s önszántunk­ból nem áldozunk, csak annál inkább fogjuk mi később megsinyleni. De egy másik, szerintem, szintén fontos ügyre is felhívom a t. kormány figyelmét. Tu­domásom van arról, hogy külföldi illetékes kö­rök sem idegenkednének Magyarországon egy oly intézmény megteremtésétől, a mely az állam által is már méltán felkarolt telepítési s a ná­lunk annyira kívánatos parczellázási ügyet az idegen tőke hatalmával is támogatná és egy­úttal utat nyitna kedvezőbb alakulásoknak, mezőgazdasági hitelviszonyaink és a gabonaérté­kesítés terén. Én azt hiszem, hogy nemcsak a t. kor­mány, hanem mindazok, a kik termelésünk és termelőink érdekeit szivükön viselik, örömmel

Next

/
Oldalképek
Tartalom