Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-16 / 37. szám
VÁCI HÍRLAP ■) Tótfalu szomorú példája lebegjen szemeink előtt és okuljunk belőle. Gondoljuk meg, hogy ha ugyanolyan nagy viharban, a minő a tótfalusi vész napján volt, lűz ütne ki Vácon, nem hasonló sorsra utna-e a város? és ha ugyanaz a gyászos sors érné a várost, ennek egyik oka bizony az lenne, hogy nincs elegendő vizünk. Könnyen hozzáférhető, elegendő kutunk, a melyből az oltáshoz szükséges vizet nyernők. Mostani mulasztásainkért fog utólérni a rettentő végzet! Azért vízvezeték kell, a melyből a tűzoltóság könnyen kaphasson vizet. Ma kénytelen addig várni, mig a Dunából hoznak minden negyedórában egy-egy lajttal. Vízvezeték kell, a melylyel a város utcai terei öntözhetők, tisztán tarthatók legyenek. Ma csak a főbb utcákat öntözik és seprik. (Mintha a mellék utcák pora, szemétje, nem oly veszedelmes lenne a tüdőre, az egészségre nézve, mint a fő utcáké!) Vízvezeték kell, a mely a csatornákból állandóan kimossa a belevezetett szennyet. (Ma hétszámra a csatornákban erjed, rothad mindenféle anyag és rontja a város levegőjét.) Vízvezeték kell, a melyből végre tiszta, jó vizet ihassunk. A két állami geológus szakvéleménye ne kerüljön az irattárba: kérjük a városi Tanácsot, a képviselőtestületet, hogy ne vegyék le napirendről ezt a fontos kérdést. A női divat filozófiája. Örökké nagyon aktuális dolog a női ruhák reformjáról beszélgetni. E reformot az egészség, szabad mozgás és természetes női szépség kellő érvényesülésének érdekében tartják szükségesnek. Tudjuk, hogy némely ujitás tisztán az alkalomszerűségnek és kedvtelésnek köszöni Ictesülését. Ilyen például a kerékpárosnők ru— Hol volt Agnisnén’ ? — a malomban ? — kérdéin tőle. — Ott biz’ én, édes lelkem — jaj hát maga itthon van? Csakhogy jó egészségben láthatom ! — Jó színben biz’ én — hála Istennek — s a mint látom, Agnisnén’ is még jó egészségnek örvend. — Hála az Isten Ő szent Felségének ! az egészségem csak meg volna, de már biz’ a csak szóval hetvenkedem . . . öregszik az ember. — Két véka búzát*) vivék a malomba s egy kicsinyég megnyomd vállamat. Hát arra magúknál is olyan nagy a nyomorúság?! Hallám, hogy Párisba járt, már ott ejisze (elhiszem) drága jó világ (kedves, finom, kívánatos élet) van, nem úgy, mint nálunk. — Drágának elég drága biz’ a felelém, de — vigasztalódjék — ott is csak a hideg vizet forralják melegnek s ott se fonják kolbászból a kertet. Hanem van annak a Párisnak egy olyan j tornya, a mely háromszor oly magas, mint ez j a rákosi s csak az egyik lába is akkora, hogy J jó volna csizmaszárnak erre a toronyra. — Aztán még ha azt a sok templomot látná, a mi ott van. Mennyi arany, mennyi drága *) 40 liter. 1 hája és lawn tenisz-jelmez, a melyeknek első feladata, hogy a testet ne gátolják mozgásban, valamint a munkásnő sem tűrné el, hogy ruházata őt a sarló, villa, vagy szalmakötél kezelésben akadályozza. Ez az ujitás minden esetre haladást jelent, mert a test fejlődését nagyon elősegíti. Ezért sajátságosnak tartjuk azt a másik irányt, a melyet a női ruháknál, különösen jelmezünnepélyek alkalmával, első sorban a történelmi, vagy nemzeti vonatkozásokra fekteti a súlyt, a mely mellett a lényeget egészen szem elől tévesztik. Ha vissza tekintünk a ruha keletkezésére, azt találjuk, hogy a ruha kezdetben csak diszül szolgált, e ennélfogva a kiváltságos osztály fényüzési cikke volt. A biblia azon felfogása, hogy Ádám és Éva szégyelték meztelenségüket: már előrehaladt műveltségi fokra enged következtetni. A régi Spártában mitsem tudtak a szeméremről, ott a ruházkodását fényűzésnek tekintették, mi kiviláglik abból, hogy a szigorú erkölcséről hires országban a leányok teljesen ruhátlanul jelentek meg a táncünnepélyeken. Mainapság is nem csak a legsötétebb Afri- 1 kába találjuk a szépnernet teljesen minden lepel nélkül, hanem a magas kultúrájú Japánban is fölösleges dísznek tartják a női ruhát. Japánban utazó európaiak meglepetéssel tapasztalják, hogy a japán nők a családi tűzhely mellett fölöslegesnek tartják a ruházatot. A japán kisasszonyok tánccal szórakoztatják atyuk vendégét és táncközben egymásután hull le róluk a ruha, miglen teljesen ruhátlanul mutatják be a legszebb táncukat. A hangulat ártatlanságát eközben mi sem zavarja, a társaság mindvégig megőrzi a komoly Hiedelmet. Ugyané paradicsomi, vagyis inkább spártai felfogás uralkodik a szamoai nők körében is, kik igazán poétikusan, legfeljebb rózsafüzérekkel díszítik fel magukat. Az első női ruhát az öregedő nők hozták divatba, hervadó bájaik leplezésére. Sok századokig egyedül a guzsaly és szövőszék állította elő a női ruhát. Az övviselet, mely még a nők ruhátlan korszakából maradt meg, a későbbi női ruhát két részre osztotta. Az övviseletből sok egyéb női ruhadarab fejlődött, mint például a fűző is. Valamint az első ruhának tulajdonképpeni célja az volt, hogy a test fogyatkozásait lepkincs van benne ! Az emberek rá sem érnek a sok nézéstől imádkozni benne. Mindig nyitva vannak s még sem vész el s még sem vész el semmi onnan. — Ha már mégis fajin emberek, kell, hogy legyenek azok a párisiak! Hát azok hogy beszélnek, ejisze hogy nem magyarul ? — Nem bizony ! mert azok franciául beszélnek, de úgy, hogy az sem érti meg őket, a ki tökéletesen beszél nyelvükön. Ha pl. azt kérdi az ember tőlük, hogy úgy-e ma kedd van, elmondja, hogy tegnap hétfő, azelőtt vasárnap volt, holnap szerda s azután csütörtök lesz, csak épen azt nem mondja, a mi kell. — Úgy kell lenni — véli Menyhárt báty’ — azok nem tudják megmondani magyarán, a mit akarnak. — Azt nem, hanem tudnak olyat, a mit aztán mi nem tudunk: a levegőt befele túrják beszédközbe s ha azt akarják mondani egyszer pl. igen (oui) meg nem áll a szájuk, mig tízszer el nem mondják s azt hinné az ember, hogy a malacok jőnek a csordából. — Hát a házak ott úgy-e mind paloták — olyanok, mint itt a báró háza? — kérdi István báty’. — Már a mint veszszük. Van hasonlóság is, de különbség is van. A báró házában pl. senki lezze, hasonlóképpen a lassankint keletkezett többi ruhadarabok feladata se volt egyébb, mint az öregedő, vagy rosszul fejlődött a test hiányait pótolni, avagy leplezni. Ily szükségszerű ruha volt a római nők strofiuma, melyet széles szalagként a mell alatt a test köré csavartak, hogy ezzel a mellnek fiatalos tartást kölcsönözzenek. A strofium és öv egyesüléséből származott később a fűző. Hasonló szempontból találták ki a római hölgyek az alsó-szoknyát és harisnyát és csak a kereszténység terjedésével kezdtek e viseletnek erkölcsi alapot tulajdonítani. A 12-ik században, mely az akszedizmus százada volt, a midőn a vakbuzgóság a természetes érzések elfojtását tűzte ki célul: a fűzőt vallásos célból viselték, ezzel akarták ugyanis a női formák szabad fejlődését meggátolni. Ugyané célt követik még ma is sokhelyütt az alpesi nők, hol csakugyan több lapos mellű nőt lehet látni, mint bárhol másutt: ellenben a derekuk annál terjedelmesebb. A reneszánsz kevésbbé erényes korszakában a fűző elhagyta a mellet, ellenben lefelé egész a felső lábszárig terjedt. Hogy mi célból, azt megma • gyarázta neve, t. i. vertugadin-nek (erényóvó) hívták. Az erényóvó méltó kiegészitőjeképen keletkezett a széles, u. n. spanyolgallér, mely a csókolózást nehezítette meg. A rokokó divat szelidebb szokásokat honosított meg; hogy az erény nyert-e valamit az uj divattal, azt most nem akarjuk puhatolni. A szörnyű vertugadin éltünk és a derékfüzőnek adott helyet. A karcsú derék lett a női szépség legelső kritériuma és hogy a karcsúságot még inkább feltüntessék, a szörnyűséges krnolint találták ki, mely az alsó testet egy óriási félgömbbé varázsolta. Ugyanekkor a cipősarok óriási módon megnőtt, úgy, hogy a divathölgyek csaknem olyan ügyetlenül lépkedtek, mint az elnyomoritott lábú kínai nők. Mintegy 30 év előtt a divat ismét a józan és általa előirt természetszerüséghez tért vissza. De azért még most is számos visszaélés történik a divattal. Hogy csak néhányat emlitsünk : 1. Az erős fűzés, melynek hátrányáról már oly sokat Írtak és beszéltek. 2. A sok alsóruha, melyek a szabad mozgást akadályozzák. 3. A tulnehéz és túlhosszú ruha, mely a lépést akadályozza. sem lakik, Párisban azonban a 6-dik emeleten felül, a fedél alatt is laknak s mig a báró háza előtt csak egy nagy trágyadomb van, olt a nagy utcák végig szemétdombok, ott a kofa az ő saláta, kalarábé, káposzta stb. zöldség maradványait nem a szemetes ládába rakja mint Budapesten s a boltos sem rejti el a szemetjét, hanem közvetlen a boltja elé löki, melyben a járó kelő közönség csak azért nem botlik s esik el, mert annyi az ember, hogy egyik a másiktól nem eshetik el. A sokféle szekérnek pedig se szeri se száma. Van ott gőzvasut, villamosvasút, omnibusz, fiakker, teherhordó, taliga, bicikli, tricikli, taligás kofa s olyan ördöngős négykerekű szekér is, a ki magától megy. Annyi ott a kocsi, hogy nem lehet tőlük egyik oldalról a másikra átmenni s azért még sem juthat fel az ember egyikre sem. Aztán — tudják — van ott az utcákon minden 15 lépésnyire afféle illemhely is. Mert a franciák finom izlésűek, illedelmesek ám! Ezek az illemhelyek rendesen a kávéházak előtt vannak 4—5 lépésnyire, a hol sokan szoktak ülni. Vaslemezzel bekerített helyek ezek, a honnan az embernek a lába csak a térdig látszik ki s a vállától felfelé. Bizonyosan azért, mert úgy sem ismerik egymást a franciák.
