Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
J Tizennegyedik évfolyam. 35. szám. Vác, 1900. évi szeptember 2. VÁCI HÍRLAP Előfizetési árak: Egész évre..........................12 korona. Félévre................................6 korona. VÁG ÉS VIDÉKÉNEK HETILAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÁC, Géza király-tér 3. szám. Negyedévre............................3 korona. Megjelenik: minden vasárnapon reggel. Ide küldendők a lap szellemi részét illető közle^ ___ . A ^ mélivek. előfizetési nénzek áa Viii-do. EGYES SZÁM ARA 24 FILLER. menyek, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Nyilt-tér sora 60 fillér. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: HIRDETÉSEKET Bélyegilleték nincs. Kovach. Ernő. Dercsényi Dezső. | jutányosán felvesz a kiadóhivatal. Magyar nők a magyar iparért. Vác, aug. 31. Ha van nemzetgazdasági kérdés, mihez jogosultan szólnak a nők is, elsősorban az iparügy az. Nemcsak azért mert a nők százezrei keresik meg mindennapi kenyerüket kézműiparral, de mert az iparcikkeknek elsőrendű fogyasztói épen a nők. Nem akarok beszélni arról a sokszor hangoztatott igazságtalan vádról, hogy a nők fényűzése tönkreteszi a családokat s közvetve az országot. Civilizált államban jogosult a fényűzés, mert emeli a művészetet, ipart és kereskedelmet s ha egyesek tovább nyújtóznak, mint a meddig a takarójuk ér, az magánügy, a miről számoljon mindenki a saját viszonyaival és lelkiismeretével. De nemcsak a fényűzést cikkek fogyasztása függ nagy részben a nők Ízlésétől és vásárlási kedvétől, hanem az élet mindennapi szükségleteinek majdnem minden tárgyát nők vásárolják. Érdekes volna tudni, hány millióra megy évenkint ez országban a kelengyékre W- A is ü & «o Csempészek a Dunán. — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — Az utolsó kép alkony előtt a semendriai boldogság volt. A szegény kis Szerbiának szegény kis városa majd el röpült a sok zászlótól, jutott még ezekből az országutra is, a melyet, látszott, hogy most hoztak rendbe, el egészen addig az egy emeltes kis szőlőházig, a hol Sasa, az erélyes király boldogan öleli magához a magasra jutott Drágáját. Nyitott ablakok mellett nagy a boldogság, az őrt álló közönyös arczú szerb baka a szemtanúja annak. Azután alkonyult. Az orsovai zugó zajtól szabadultunk meg s idegen emberek közt, idegen földön neki vágtunk a Vaskapunak. Rohanvást viszi az ár a Max-ot, a lotz figyelve szorongatja a kormánykereket s három perc alatt túl vagyunk a hajósoknak veszedelmes helyen. A szerb határőr lehúzta a zászlót: a Vaskapun ma senki se be, se ki nem mehet. Zdrávics, a jókedvű ellenőr megjegyezte: — Szerbia most vágja zsebre a Vaskapu kulcsát. Messziről már integetett Turn-Szeverin. A homályban a szerb oldalon látható volt a .hatalmas vár, a melynek aljában Milán mekiadolt összeg, a mit mondhatni, csak is nők adnak ki. Ezen felül a lakások és háztartás berendezése, a fehér ruhának, a nők, gyermekek és részben a cselédség ruházatának bevásárlása, az élelmi cikkek beszerzése, mind, mind a nők dolga. Ez a sok, néha aprólékos, tán fillérekben számiló bevásárlás, milliókkal haladja túl a férfiak által vásárolt iparcikkekért kiadott összegeket. Talán öntudatlanul egyik legfontosabb tényezői a nemzetgazdaságnak a nők s azért nem mindegy az országra s legkivált annak birtokára nézve, hogy a nők hogy és hol vásárolnak. A mi nőink általánosságban gazdálkodók, ha néha tán a hiúság és előítélet nagyobb kiadásra ragadja is őket, de rendszerint jól megnézik miért mennyit adnak. Ha nem volna náluk oly nagy az elfogultság és előítélet a magyar ipar ellen, még pedig oly általános minden osztályban, a legmagasabbtól a legalsóbbig, akkor igazi nagy hasznára lennének a magyar iparnak. Ha magyar és idegen iparcikk közölt : rénylőit őrzik vasbaszoritva föld alatt. Egy ■ hang se hallatszik a várból, a környéke is ! kihalt, a kis szerb város lakói sem ismerik a szerencsétleneket, a kik hogy kínjaiktól megszabaduljanak, várják a Drága királyné mosolyát, a melyre Sándor szomorú arca felvidul s kegyelmet ád . . . Turn-Szeverin ! Ez az ötven éves fiatal város mintája annak a roppant haladásnak, a melyet a román városok nehány évtized alatt tettek. Sovinizmusuk, munkájuk és sokak gazdasága tette széppé, hatalmassá, kereskedelmi pontokká vizmenti városaikat, a melyeket az idegen megbámul. A románok, a kikkel Budapesttől együtt utaztunk s a kik az egész úton némák voltak, mint a hal, beszédesekké váltak. Fenn a fedélzeten az esti csendben mélabús dalokat énekeltek s fekete szemű asszonyaikkal vígan ingerkedtek. Csak a harmadik osztályon volt csend. A zsidó kivándorlók voltak itt, vittük őket haza. Mert hazájuk földjére jutottak, azok azért voltak vigan, mert hazájuk vizén jártunk, ezért voltak ezek szomorúak . . . A hatalmas hajó oldalain kioltották a világosságot, hogy — furcsa — jobban lássanak a kormányosok. Az elterjeszkedett széles vízben a csillagok fénye fürdött, minden csendes volt már, csak néha egy-két elkésett éji madár kell választaniok, nem is mérlegelnek, szinte vaktában, Ítélet nélkül veszik az idegent, mert megrögzött előitéletök, hogy az bizonyosan jobb és olcsóbb a hazainál. Ez annyira ismeretes, hogy élelmes kereskedőink a legjobb magyar készítményeket néha éppen úgy idegen gyanánt árusítják, mint ahogy máskor a legselejtesebb osztrák gyártmányt magyar cég alatt hozzák forgalomba, úgy sem bírják eladni. Isten mentsen azt kívánni hölgyeinktől, hogy csupán hazaszeretetből rossz, vagy drága iparcikkeket vásároljanak. Az nemcsak rájok volna káros, de nagyban ártana fejlődő iparunknak s nagy tért nyitna a hazai — sőt nem is csak hazai — selejtes készítményekkel való szélhámoskodásnak. Nem, ne vegyék meg azt, a mi drága és rossz, azért, hogy magyar munka; de ne higyjék — mint eddig — hogy jó gyártmány csak külföldön lehet; hisz vannak iparcikkeink, amik versenyezhetnek, sőt sok tekintetben fölül is múlják az osztrák gyártmányokat. vágott át a sötéten s a partok árnyában keresték eldugott fészküket. Nem maradt kísérőnek más otthonról, mint az árnyék. Sötét volt, csak a gyakorlott hajós szeme látott, az árnyék mégis látszott. Az erdős, halmos part is bevetette árnyékát s a nádasból néha megszólalt a vizi madarak kellemetlen zenéje. A viz csillogása messze távolban összeolvadt a csillagos égbolttal s a mint közeledett az éj, annál kevesebb volt a csillag, annál több a sötét, de nyugodt felhő. Nem villant meg a parton az apró házikók előtt sem a határőr román katona szuronyának fénye, az a mély, nyomasztó csend állott be, a mely után a zajban élő ember vágyakozik, s ha eléri, elhagyatottnak érzi magát. Ott ültünk a kommandó hidon, a kapitány mellett, a ki nagyon beszédes volt. Beszéli a románokról, szidta, szólt a bolgárokról, ezekről sem volt jó véleménye. Végül pedig odalyukadt ki, hogy legjobb volna otthon ülni, a felesége, gyermekei társaságában. A polgármester az égen kereste a göneölt, az én szemem pedig belemélyedt a sötét éjszakába, ő talán megtalálta a ragyogó csillagot, a szemem azonban nem látta már a hajó orránál szunnyadozó őrt sem. Ebben a pillanatban, mintha valami hatalom kényszeritett volna rá, mindhárman előre tekintettünk. Húsz kilométer sebességgel ipar-Múza
