Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-02 / 35. szám

4

Bátran hivatkozhatnak a bútor- s az agyag-iparra, sőt az üvegárukra és még másra is.

Szövetekért — az igaz — még jó ideig leszünk kénytelenek a külföldhöz fordulni, mert ez a kevés, mi itthon készül, bár jó, de nem elégséges. A nők azonban nemcsak a szövetet, de a kész ruhát is szeretik Bécsből venni — mig itt a legügyessebb munkásnők nem tudnak munkához jutni, — s ez előszeretet által azt a szegénységi bizonyítványt állítják ki, hogy a bécsieknek jobb Ízlésük van, mint nekünk, pedig ez semmiben sem áll, mert bárha nem rég foglalkozik szépészettel a magyar közönség, már is minden téren meglepő eredményét tudja felmutatni előrehaladt ízlésének. És ha eddig a magyar ember nem is sokat törődött általánosságban a széppel, a szép asszonyra, a szép ruhára, a szép ékszerre mindig sokat tartott, még akkor is, amikor az ősök Konstantinápolytól Spanyolországig kalandozták a világot, hogy szép asszonyaiknak megszerezzék a kellő fényes díszt.

A magyar hölgy gyönyörűen öltözködött mindenkorban s Ízlése aligha változott a két század óta, mióta Bécset utánozza.

Legnagyobb vágyunk, büszkeségünk a nemzeti önállóság és Ítéletükben, Ízlésünkben mégis vakon követjük az idegent s nem is nézünk tovább Bécsnél, a mely eléggé imponál nekünk.

E tekintetben nem menthetők kereskedőink se, kik bécsi gyártmányokkal árasztják el a fővárost és az egész országot, még olyan cikkekben is, a miből itt nálunk jobb készül; hisz itt nálunk alig lehet magyar gyufát kapni, pedig mindenki panaszkodik, hogy az osztrák gyufa rossz. Százezerszámra hozzák Bécsből az országba a legáltalánosabb női ruhadarabot, a blúzt, a mit nálunk épp oly szépen készítenek, mint bárhol. Az állam

kodott előre a hajónk s orra mélyen vágta a csendes vizet. Húsz lépésnyire pedig egy úszó, csendes tömeg látszott. Éppen a hajó orra tartott felé.

A másik pillanatban pedig már a kapitány a szócsőnél termett s minden átmenet nélkül halt-ot kiáltott le az ügyelő gépészhez. Ugyanekkor már jól láttuk, egy kivilágitatlan fatörzsből vájt csónak állott előttük, benn négy, vagy öt fehér alak . . .

A hajó hatalmas, éles orránál a percben rekedt kiáltás volt hallható; a csónak összeütközött velünk s ketté hasítva embereivel elsülyedt a víztömegben . . . Még vagy kétszáz métert futott a megállított Max, azután nyugodtan, kissé féloldalt dűlve pihent a vizen a hóhér.

Onnan a messze távolból rémes ijesztő kiáltások voltak hallhatók. A szó a közepén szakadt szét, mintha éreztük volna, hogy a boldogtalan emberek elmerülnek. Amásikoldalon ismétrémes kiáltás, azután kínzó csend, minden pillanat mintha egy óráig tartana.

Pedig bámulatos gyorsan ereszkedett le a mentő csónak s fehér teste az erős matrózokkal eltűnt a sötét éjben, el a hangok felé. A román asszonyok ijedten kapaszkodtak az urukba, a

által segélyezett és többi keztyügyárak aránylag keveset adnak el, mert annak tízszeresét hozzák be Ausztriából.

Kereskedőink kapva-kapnak minden osztrák gyártmányon, de miért? Mert tudják, hogy a közönség azt szívesebben veszi s a kereskedőnek eladni, mentői többet eladni legfőbb törekvése.

Mennyire máskép alakulnának a viszonyok, ha a vásárló közönség a kereskedésekben igy szólna : Ha van hasonló minőségű magyar gyártmány, azt szívesebben megveszem, mint az idegent.

Ez a pár szó mennyit lendítene fejlődőben levő iparunkon!

Büszkén elmondhatjuk, hogy soha egyetlen ország hölgyei sem értették, érezték úgy át a haza sorsát, baját, bánatát, nem voltak annyi áldozatra és nemes küzdelemre képesek, mint a magyar nők minden korban.

Nem is kell arra példát keresnünk, a rég múlt századokban, mikor vért és életet áldoztak, ahogy az egri nők. Csak ötvenkét év előtt is a szabadságharc ideje alatt, legkedvesebb ékszereiket adták a hon oltárára, egészségüket, szabadságukat kockáztatták a sebesültek, üldözöttek megmentéséért, aztán elhagytak mulatságot, piperét és gyászolták a hazát.

S az alig múlt század hatvanas éveiben lemondottak a francia világdivat előnyeiről, felöltötték ősanyáik jelmezét, mert akkor szükséges volt külsőleg, a ruha által is megmutatni, hogy itt minden kebelben magyar szív dobog.

Most szegények vagyunk, a megélhetésért kell küzdenünk s nem kér a nemzet a magyar nőtől áldozatot, lemondást. Nem ! Csakis egy kis rokonszenvet kér a munkája iránt. Nem kéri, hogy lemondjon másról, csak előítéletéről s azt kéri, hogy ne forduljon el megvetéssel attól, a mit a haza az ő javára nyújt.

VÁCI HÍRLAP

szerb patikus pedig minket nyaggatott, hogy mi történt. A hatalmas termetű első kapitány kél karjával rátámaszkodott a korlátra s meredt szemekkel kisérte a csónakosait. Az ő nyugalma imponáló volt, csak később napok múlva látszott meg rajta a kiállott izgalmak nyomai.

— Ruich! kiáltott a sürgölődő matrózsereg közé s feszülten hallgatta, hall-e még egy-két segélykiáltást.

Nem hallott, de a szerb part egyszerre benépesült s ott mintha megsejtették volna, aszszonyi hangok jajgatása jutott el a hajóra. Nem asszonyok voltak, állati orditás hangzott onnan. Egy szónak értelmét kivenni nem lehetett, de mindenki érezte a hajón: ezek a némberek átkozódnak . ..

Segélykiáltás és átok, remegő asszonyok, ijedt arcok, sötét éj: még mindig szemeink előtt vannak.

— Lehetetlen azokat megmenteni, gondolta magába mindenki s lázasan vert a szivünk az ismeretlenekért.

Ebben a percben a legnagyobb örömet az a kis vizcsobogás keltette, a mely a messze távolból hangzott felénk: a mentőcsónak evezőivel közeledett a hajónkhoz. Nem sokára megNem egyebet kér e hon, csak érdeklődést a hazai ipar iránt; az oly kevés, nem is áldozat s e nemzetnek mégis oly drága kincs.

Miniszterek a hazai iparért.

— Két körrendelet. —

Egyik számunkban adtunk hirt arról, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben hívta fel az ország összes iskoláit a hazai papíripar támogatására és emelésére.

Most az ígzzságügyminiszter is csatlakozik az iparpártoló miniszterekhez és az alája rendelt hatóságokhoz és intézetekhez ő is bocsátott körrendeletét.

A két rendeletet vármegyénk területén levő iskolák és igazságügyi hatóságok figyelmeztetése céljából közöljük :

A kultuszminiszter remlelete.

A kereskedelmi miniszter úrral egyetértve, a hazai papírgyártás emelése végett elrendelem, hogy a rendelkezésem és vezetésem alatt álló középiskolák, felsőbb leányiskolák, felső kereskedelmi, felső nép és polgári iskolák, iparos és kereskedőtanonc-iskolák, női kereskedelmi tanfolyamok, az állami, községi, társulati és magán elemi iskolák, valamint az állami és községi óvóintézetek, állami tanító-, tanitónőóvónőképző-intézetek mindegyikében csupán olyan iskolai füzetek, jegyfüzetek, irkák és tanszerek használtassanak, melyek hazai készítmények. Ugyancsak a hazai papírgyártás érdekében a tankönyvek engedélyezésenél kiváló figyelmet fordítok arra, hogy a hazai gyártmányú papirra legyenek nyomva.

E rendelkezésem kivihetősége céljából a kereskedelmi miniszter ur fel fogja hívni a magyar papírgyárakat, hogy rendes és állandó gyári jegyet alkalmazzanak, kizárólag hazai gyártmányú, az illető gyár védjegyével ellátott papírt használjanak s egyéb cikkeiket is alkalmas módon védjegyükkel lássák el. E védjegy, mely törvényes oltalomban részesülve, külföldi gyárak által utánozható nem lesz, a hazai iskoláknak meg fog küldetni.

Nehogy azonban a jogosult oltalommal és pártolással való esetleges visszaélés következtében a papirnemüek és tanszerek ára a megengedett mértéken túl emelkedhessék, a keresjelent az oldalon a csónak s mindenki sietett lenézni, hányán ülnek benne.

— Kettőt megmentettünk, kettő vízbe fűlt! jelentette a vitorlamester s a csónakot gyorsan felhúzták a fedélzetre. Ott feküdt az alján két élettelen test. Nem volt nehéz őket talpra állítani s aztán, hogy a hűs éjszakában meg ne fázzanak, vitték le őket az ötven fok melegbe, a kazánok mellé.

Ugyanekkor a hajó mellett egy másik csónak termett. Tele volt emberekkel, a partról jöttek s követelték a kifogott két oláhukat.

— Domnu kapitány, add vissza őket, hagy menjenek a családjukhoz! kiáltoztak fel kérő hangon.

— Nem adom, szólt le erélyesen a kapitány azután ismét útnak indult a gép, a Max újra szelte már a Duna hullámjait.

A csónak tele emberekkel még mindig ott ögyelgett körülöttünk s kiáltoztak. És ez a kiáltozás hasonlított ahhoz, a mely a partról jött: ők is átkozódtak. De már a kerekek gyors forgása lassan elnyomta az ordítást.

Ott lenn, a kazánok mellett az egyik véres fejű oláh, a ki a hajó fenék alatt úszott el az összeütközés után és háromszor ütötte be fejét a hajó éles fenekébe, hajtogatta egyre: