Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-27 / 21. szám
Mi a magunk részéről e nap krónikájához két óhajtásunkat fűzzük: 1. Éljen a testület, tagjainak ereje növekedjék a testvéri szeretet által! 2. A város közönsége karolja fel a tűzoltóság ügyét, a mint ők embertársaik érdekében még életüket is akárhányszor kockára teszik! J. Benkár Dénesné temetése. Vác, máj. 23. Özv. BenJcár Dénesnét általános nagy részvét mellett kisérték ki múlt vasárnapon a temetőbe. A gyászszal bevont ház körül már négy órakor nagy tömeg hullámzott, egymásután jöttek a nőegylet, az izr. nőegylet, vörös keresztegylet tagjai, a társadalomnak sok száz tagja, papok, katonák, tisztviselők. A nőegylet tagjai gyászos ruhában körülállták az udvarnak azt a részét, a hol a koporsót elhelyezni fogják. Öt órakor harangszó jelezte a papság elindulását. Kis vártatra megérkezett Motesiczlcy János kanonok-plébános nagy kíséretével s a beszentelés kezdetét vette. Azután az érckoporsóban elhelyezett, koszorúkkal borított holttestet az udvarra tették, körülállták a rokonai, tisztelői. A temetési szertartás után négy lovas kocsira tették a koporsót s a hosszú menet gyalog és kocsikon megindult a kisváci ágostai ev. temető felé. A temető előtt Motesiczky kanonok még egyszer beszentelte a holttestet, a melyet aztán ahhoz a sirüreghez vittek, a mely mellett férje nyugoszsza álmát. Itt dr. Freysinger Lajos állott elő s a következő, nagy hatással előadott szép beszédben búcsúztatta el a váci társadalom nagy halottját: Mielőtt örök nyugvóhelyedre térnél, felejthetetlen, szeretett férjed mellé, hová bús özvegységed napjaiban mindég kívánkoztál, — állj meg még egy percre, hogy körünkbe idézzük égbe szállt szellemedet, elmondani neki a válás keservét s panaszunkban könnyíteni fájdalmunk ‘és gyászunk ránk nehezedő keresztjén. Az élet zsoltárszabta véghatárán, szólított el ihosszu, munkás életedből az Ur, pihenni egy emberélet fáradsága után. Áldást rebeg ajkunk, hogy az Ür adott, megtartott s a mienk voltál A remete madarai bizonyára jobbak voltak, mint az Úristen emberei, de Hatto fői tudta fogni, hogy Isten valamennyiöket szivébe zárta. A következő napon üres volt a madárfészek, és a remetét az egyedüllét keserűsége fogta el. Lassan leeresztette a karját és úgy érezte, mintha az egész természet visszafojtott lélegzettel lesné végítélet harsonáinak zendülését. De ugyanabban a pillanatban visszajöttek a billegetők és fejére meg vállára ültek, hiszen nem féltek tőle. A vén Hatto elhomályosodott agyába egyszeriben derengeni kezdett. Hiszen leeresztette a karját, minden nap leeresztette, hogy a madárkákat láthassa . . . És mig mind a hat madárfiók körülötte röpködött és szakállárai meg hajával játszadozott, megelégedetten integetett valaki felé, a ki láthatatlan volt. — Kibújsz, mondotta, kibújsz. Én nem tartottam meg az én szavamat, teneked sem kell megtartanod a tiédet! És úgy érezte, mintha a föld többé nem remegne és mintha a folyó árja medrében kényelmesen elpihenne . . . és keresztyéni megadással mondjuk, legyen áldott az úr szent neve. De lesújt a pótolhatatlan veszteség érzete. Leesett' fejünknek koronája s aggodalmas szívvel kérdezzük ki jő majd utánad s ki lesz a ki helyedet betöltse. Árván hagyott családod, melyet magad alapítottál, az édes anya gondjaival neveltél, erősítettél, — a Váci nőegylet szólal meg igy sírodnál a szülőjét vesztett gyermek fájdalmával. Harminchárom hosszú esztendő, egy emberélet munkája és szeretete forrasztott velünk egygyé. Te kezdted, te alapítottad, te gyarapitottad egyletünket. Tied volt az úttörők küzdelme, de erős akaratod, lelkesedésed, lankadást nem ismerő buzgalmad leküzdött minden akadályt és egyesíteni tudta széthúzó társadalmunkat a szent eszme nevében. Gyermekkel nem áldott meg a gondviselés, helyette családod lett az egylet s az egylet által védett kisdedek serege, meg az általa segített ügyefogyottak, Ínségesek számlálatlan sokasága. Mint a költő zengi A jóságos özvegyről : Egynek nem adatván, anyja levél soknak, Kik hült poraidban is áldani fognak, Senki vigasz nélkül nem forga körüled, A hol egy köny csillant, te azt letörülted. És az általad elvetett magból hatalmas tere- I bélyfa nőtt. mely hirdetni fogja alkotásod és ! vele emlékedet a jövendő időknek. A szeretet I alkotta, a szeretet nevelte s az fogja fentartani, : mert az apostol szerint minden el fog enyészni; ; csak egy marad meg, mert az a legfőbb: és ez j a szeretet. A/ enyészettel és pusztulással csak egy érzés ■ bir szembeszállani, az az érzés, mely része az emberben az Istenségnek: a szeretet. A szeretet, mely levetkőzteti az önző ént és a gyengék, ügyefogyottak, szegények segítésére szólít, mely embertársainkkal összeforraszt, mely áldozni, szenvedni s ha kell meghalni, tanít érettük. Ez a szeretet alkotta, nevelte egyletünket, hogy legyen az irás szerint az erőtlennek erőssége, fáradtaknak jó szállása, szegényeknek nagy bő háza. Ez a szeretet kötött te hozzád oldhatatlan kötelékkel bennünket. És midőn a köteléket ] im ketté vágni próbálja a halál s a koporsó, j kitör szivünk legfenekéről az érzés elemi erő- j vei s azt mondatja velünk, hogy: Soha. E kötelék fölött a halálnak nincsen diadalma. A mi veled a földön egyesitett, a síron túl is egyesíteni fog. Házadból elszólithatott a halál, de szivünkből’ ki nem törülhet s annak legmélyén ott fogsz élni mint egy drága emlék, melyet szentelt hagyományul adunk át ivadékainknak. És ez a tudat, bár földre sújtott a fájdalom, újra fölemel s közénk idézi szellemedet, hogy színről színre lássunk s elmondhassuk azt, a mivel örökre adósod és lekötelezetteid maradunk : örök hálánkat és köszönetünket földi működésedért. Szerény viszonyaink között, szerény eszközökkel tudtál te nagyot alkotni. Csak filléreket, nem pedig ezereket adhatott sáfárságodra szegény társadalmunk s te a fillérekből ezereket tudtál juttatni az emberbaráti szeretet céljaira és más ezereket gyűjteni a messze jövendőknek. Kicsiny földet adott csak művelésedre az isteni gondviselés. De veritékes fáradságod termékenynyé tette annak minden rögét, gazdaggá aratását és Istennek kedvessé a belőle hozott áldozatot. Tied volt a nehéz munka, de tied a jól végzett kötelesség fölemelő öntudata és a megérdemelt siker örömének magasztos érzete. Tied csodálatunk és soha meg nem fogyó szeretetünk, melyet harminchárom év lankadatlan munkájával kiérdemeltél, Tied a megemlékezés, mely híven fogja őrizni alkotásodban ___ VÁCI HÍRLAP evedet, hogy ne lehessen rajta hatalma enyészetnek és időnek f Tied hálánk és köszönetünk soha el nem hervadó- koszorúja, mely Ott fog lebegni sírod fölött időtlen időkig. És most Isten veled drága halottunk. Te voltál, a ki életre keltetted és nagyra nevelted egyletünket, a te dicsőült szellemed legyen vezérünk a jövőben is: Te maradj őriző-szellemünk. Világosítsd meg a haláloddal ránk boruló sötétséget s mutasd meg nekünk jövőre is a haladás útját. Isten veled! Legyen áldott a föld, hova annyi fáradozás utánni pihenni térsz, legyen áldott alkotásod. Legyen áldott szivünkből soha el nem múló emlékezeted ! Mi pedig emlékeddel szivünkben folytatjuk majd nyomdokidon az általad félben hagyott munkát, embertársaink javára és fenmaradó neved dicsőségére. Képed: jó> és rossz napokban ott fog lebegni előttünk mint egy szentelt zászló,, mely fölemel és lelkesít s engedje a jóságos Isten, hogy túl világi hajlékodból megelégedve- tekinthess utódaidra, Isten veled ! * Az elhunyt úrnő halálát a következő gyászjelentések tudatták: Alulírottak a maguk s- a többi rokonok nevében Is a legmélyebb fájdalommal jelentik a felejthetetlen jó testvér, nagynéne és rokon özvegy Benkár Dénesné született Méiszner Emilia, a váci nőegylet alapitójának és elnökének folyó hó 17-én esti 10 órakor, közjótékonyságnak szentelt élete 71-ik évében, Istenben vetett keresztényi megadással viselt hoszszas betegség s a szentségek ájtatos felvétele után történt gyászos elhuny tát. A drága halott múlandó földi része folyó hó 20-án (vasárnap)! délután ]|2 5 órakor lesz a római kath. anyaszentegyház szertartásával a gyászházból, (Eötvös-utca 10.) a felsővárosi sirkertben levő családi sírboltba felejthetetlen férje hamvai mellé örök nyugalomra helyezve, — égbe szólított lelke üdvéért az engesztelő szent mise áldozat pedig folyó hó* 21-én reggel 7 órakor a helybeli felsővárosi plébánia templomion az Ernák bemutatva. Vác, 1900. május hó 18-án,. Béke porain, áldás emlékén! Meiszner Ernő, Meiszner Zsófia férj, Kemény Gusztávné. Meiszner Borbála özvegy dr. Bolgár Lajosné, mint testvérek. Meiszner Margit férj. Hausner Osz-kárné. Meiszner Erzsi férj. Ury Béláné, Meiszner Dénes, Meiszner Irén, Fiiser Imrét Fiiser Lenke, Fiiser Emma, Fiiser Teréz férj. Fothi G.yuláné, Reck Béla, Kemény Kálmán, Kemény Emma férj. dr. Dorner Béláné, Bolgár Margit férj. Sajóvári Sebők Sománé, Bolgár Géza, Bolgár Márta férj. Hentsey Józsefné, Bolgár Emma, Bolgár Desidora, mint a boldogult unokatestvérei. Meiszner Ernőné szül. Gabrielli Mária, Kemény Gusztáv, özv. Meiszner Nándorné szül. Ernyey Blanka, Gyürky Matild férj. Budaházy Miklósné, Benkár Pál, Benkár Géza, Benkár Kamilla férj. Láng Sándorné, mint sógorok. A Váci Nőegylet gyászszal, fájó szomorúsággal s a pótolhatatlan veszteség lesújtó érzetével tudatja, hogy alapítója s az alapítástól kezdve lankadatlan buzgalommal tevékeny elnöke, özv, Benkár Dénesné született Meiszner Emilia folyó hó 17-én esti 10 órakor, életének 71-ik, a közjótékonyság ügyének szentelt, fáradhatatlan elnöki működésének 33-ik évében, hosszas szenvedés után az élők sorából elköltözött. Nagyemlékű halottunknak a gyász házból (Eötvös! utcza 10.) folyó hó 20-án (vasárnap) délután 4 ’/2 órakor a római katholikus anyaszentegyház szertartásával lesz temetése s egyletünk testületileg kiséri utolsó útján, a felsővárosi temetőben felejthetetlen férje mellett kívánt örök nyugalomra. Halhatatlan lelke üdvéért az engesztelő 3