Váci Hirlap, 1900 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1900-05-27 / 21. szám
már, a szűk anyagi viszonyok miatt gondolni sem mernek. Van a testületnek 21 alapitó, 38 pártoló és 58 működő tagja 5 tiszt és 8 rend-fentartó tagja 1 tiszt vezetése alatt. A pártoló tagok sorába a múlt közgyűlés óta beléptek : György Mihály, Klapaty János, Krákker Kálmán és dr. Morlin Zsiga. A működő tagok legnagyobb része az iparos-osztályból kerül ki. Egyrészt sajnálattal veszszük tudomásul, hogy a művelt osztálynak az egyszerűbb iparosok adják a szép példát, miként kell hevülni ideális célért, másrészt örömmel adjuk mindeneknek hírül, hogy a példa vonzó ereje most sem maradt hatás nélkül és intelligenciánk derekabbjai sietnek a szent eszme zászlaja alá. Bizottsági jelentések. Költségvetés. A leltár-vizsgáló, valamint a számvizsgáló ■bizottság jelentéseit tudomásul vették. Az 1900. évi költségvetést, 1340 korona 40 fillér bevételi és ugyanannyi kiadási összeggel, szintén elfogadták. A költségvetésben Vác városa 700 korona segélyösszeggel szerepel. Elhatározták, hogy a tartalékalapot egész öszszegben az adósság törlesztésére fordítják. Gajáry Géza indítványai. Gajáry Géza országgyűlési képviselőnk, a ki varosunk érdekei iránt való érdeklődésének lépten-nyomon tanujelét adja, emelt most szót. Az évi jelentésnek ahhoz a részéhez szól, a mely szerint a testület adósságai miatt nem tudja végrehajtani egyik határozatát, nem képes megfestetni szeretett, volt főparancsnokának, dr. Csányinak arcképét. Sajnálatosnak mondja, hogy ily önzetlen és közhasznú testületet Vác közönsége adósságokba enged merülni. Indítványozza, hogy írassanak össze mindazok a birtokosok, a kiknek legalább 5000 frtot megérő belső telkük van. Ezek aztán egyenként kéressenek fel, hogy a testületbe pártoló tagnak lépjenek be. Dr. Csányi János arcképének megfestetnetése végett pedig gyűjtést inditványoz. Az adakozást ö 50 koronával megkezdi. Mindkét indítványt élénk helyesléssel elfogadták. A kivitellel a tisztiszék bízatott meg. Választások. A jegyzőkönyv hitelesítésére Gajáry Géza és Krákker Kálmán, — a számvizsgáló bizott-V A C I HÍRLAP ságba Inezédy Soma, Meiszner Rudolf, és Reitter Ödön, a leltár-vizsgáló bizottságba Tóth Ferenc, Mischler Kornél és Blázsovics János választattak be egyhangú felkiáltással. Tisztujitás. Ekkor a tisztikar lemondott. Nikitits Sándor mint korelnök vette át a közgyűlés vezetését, a kinek felhívására lelkes éljenzésekkel a tisztikart a következőképen alakították meg: Parancsnok: Nikitits Sándor. Alparancsnok: Borhely Sándor. Szakaszparancsnokok: Mlinkó István, Millmann Géza, Csányi István, Miklósovics Sándor. Most a tisztiszék megválasztására került a sor. Itt már egy kis harc kínálkozott. Szavazást kértek. És mindjárt konstatálhatjuk, hogy a hivatalos lista győzött. A tisztiszék tagjaivá lettek : Bauer Béla dr., Tragor Ignác dr., Ernyey János, Intzédy Soma, Reitter Ödön, Velzer Kálmán, Bihari Károly, Tóth Ferenc, Procliászka Ágoston, Páczolt Ferenc, Schlinger Mihály és Szabó Gusztáv. A testület orvosává továbbra is dr. Lenesé Ferencet választották meg. Rendfentartó parancsnokká pedig dr. Freysinger Lajost. Együd Lajos, budapesti siketnéma-iskolai igazgatót a testületnél sokáig viselt tisztségére való tekintettel tiszteletbeli alparancsnokká kiáltották ki. Borbély Sándort, a ki uj siketnéma-intézet létesítése ügyében Szegedre utazott, megválasztatásáról távirattal értesítették. Az áldomás. Derék tűzoltóink az őrlanyáról este 7 órakor a Rákóczy-indulóra Korpás Lajos vendéglőjébe vonultak áldomást inni (és enni). Folyt a bor, áradt a jókedv, csengtek-bongtak a poharak, húzta a cigány. A jókedvet csak fokozták a szebbnél-szebb felköszöntők. Korponay Ödön tiszteletbeli parancsnok az új parancsnokra, Nikitits Sándor Korponayra emelt pohárt. Bihari Károly a testvéri szeretet ápolásara buzdította lelkes szavakkal a bajtársakat. Miokovich Antal az új szakaszparancsnokokat köszöntötte fel. Riadó ! A jókedv tetőpontra hágott, a mikor felhangzott a trombita vészhangja: tűz van ! Nagy kavarodás támadt erre. Rohan az egész, mint ben pedig sietve indultak szunyogvadászatra. Egyre-másra fogdossák a szúnyogokat s haza viszik annak, a ki épp legvadabbul csipog. A jámbor férfiút ez a zsivajgás megzavarja imáiban. És lassan-lassan leeresztette lebocsájtott karját és parányi tüzes szemei a fészekbe bámulnak. Még soh’sem látott ilyfajta csúnya és nyomorult gyámoltalanságot: kis, meztelen, vékonypelyhü testeket, melyeken nem látszik szem, a melyek gyöngék a repülésre, hat kapkodó szájacskát. Ez neki olyan csodálatosnak rémlett, de azért éppen igy tetszett neki. Apjukat és anyjukat mindig a nagy pusztulásra szánta, de a mikor most ismét Istenhez fohászkodott és tőle a világnak a végítélet által való megváltását követelte, hallgatagon kivételt tett a hat védtelen teremtésre. Ha a parasztasszonyok most ebédet hoztak, már nem átkokkal hálálta meg szívességüket. Minthogy a madárfiókáknak szükségük volt rája, örült, hogy nem kellett éhen vesznie. Nemsokára hat kerek fejecske kezdett a fészekből kikukucskálni. A vén Hatto karja mind gyakrabban ereszkedett le szeme elé. A madárkák piros szegye tollasodott, szemeik megnyíltak, testecskéjük domborodott. Mint annak a szépségnek boldog örökösei, a mely a természet a levegőn átszáguldó állatoknak adományozott, csakhamar teljes pompában fejledeztek. Azonközben pedig a nagy pusztulásért esengő imák egyre félénkebben rebegték a vén Hatto ajkai. Hivése szerint Isten megígérte neki, hogy a végítélet bekövetkezik, ha a fiatal madárkák anyányiakká cseperednek. Most megdöbbent és az Úristen számára szinte valami kibúvót keresett. Mert ez a hat piczikét, a kiket ápolt és megvédelmezett, csak fel nem áldozhatta! Azelőtt, amikor még senkije sem volt másképp vélekedett. A kicsinyek és védtelenek iránt való szerelem, a melyre minden kis gyermek megtanítja a nagy, veszedelmes embereket, megszállotta őt és megingatta szilárdságában. Néha a fészket a folyóba akarta vetni, mert azt hitte, hogy jó dolguk van azoknak, akik gyász és vétek nélkül meghalhatnak. Nem volna-e jobb, ha a kicsikéket mindörökre megóvná vadállatoktól, fagytól, éhségtől és az élet számtalan bajától ? A mikor ezen gondolkodott, egy héja lecsapott a fészekre, hogy megfojtsa a madárkákat. Hatto balkezével megragadta a vakmerőt, meglóbálta fejefölött és dühösen a folyóba röpítette. Elérkezett a nap, a mikor a kicsinyek anyányiak lettek. Az egyik billegető azon iparkodott, hogy a madárkákat a fészek szélére taszítsa, egy ember és nem törődik magával többé, csak azt tudja, érzi, hogy embertársai közül valaki segítségére vár. Nem kérdi, hogy ki az, honnan jött és milyen a vallása; most csak a bajban levőt látja. Egy pillanat és felhangzik a jelszó: vizet! És a bősz, a hatalmas elem, e nemes férfiak előtt im megalázza magát. Egy félóra sem telik bele és a veszedelem, mely a Széchenyi-utca egyik sorát végpusztulással fenyegette, elmúlt. Schmiedl Samunak egy gyufaraktára gyuladt ki, ettől a szomszédos Löwinger József képkeretraktára is tüzet fogott; ez utóbbit azonban sikerült megmenteni. Alább közöljük a két veszedelemben forgó polgártársunk levelét, melyben a tűzoltóknak megköszönik fáradozásaikat. Az egyik : Tekintetes Nikitits Sándor úrnak a Váci Önkéntes Tűzoltó Egyesült Főparancsnokának Helyben. A Tekintetességed vezényletté alatt álló tüzőrség bátor és önfeláldozó magatartásától áthatva, ez utón járulok Tekintetességed elé, kérve, hogy a f. hó 20-án éjjel vasut-utcai házamban történt tűzeset mentési munkálatainál közreműködő derék tüzéreinek, legőszintébb hálámat és köszönetemet tolmácsolni kegyeskedjék. Vác, 1900. május hó 22. Alázatos szolgája Schmiedl Samu s. k. A másik: Vác, 1900. május hó 23 áu. A Váci Önkéntes Tűzoltó-Egyesület tekintetes Parancsnokságának ! A tőszomszédházam mellett (A tőszomszédságomban . . . Szedő.) május hó 20-án este keletkezett tűzveszély, nemcsak a házamat, a melybe a pus/titó láng már belekapaszkodott, de az egész házsort végpusztulással fenyegette, ha az egész tisztikar a nagy becsre méltó legénységgel, annyi önfeláldozással és ügyességgel rögtön hozzá nem látnak az ellenséges elem visszaszorításához és meggyőzéséhez. Fogadja ezen üdvös működésükért az egész tábor, nemcsak az én egyéni, de az öszszes mellék érintettek mélyen érzett hálás köszönetünket feláldozó sikeres működésükért, melyért az Úristen valamennyiüket megáldja. Szívesen fogom, úgy mint ez előtt, a jövőben is, adandó alkalommal üdvös intézményüket támogatni, mely célból a Fonciére biztositó társulatot is értesitettem, maradván mély tisztelettel Löwinger József s. k. mig a másik künn röpködött és megmutatta nekik, hogy’ kellene a dologgal próbálkozni. A mikor a kicsinyek csökönyösen megmaradtak az aggodalom mellett, a két felnőtt elrepült, művészetét fitogtatva. Szárnyaikat szétfeszítve, nagyot kanyarodva röpültek, olykor pacsirták módjára egyenesen fölszálltak a levegőbe, néha egy helyben forogtak. Minthogy azonban a fiatalok még mindig nem tettek le a félelemtől, Hatto remete nem állhatta, hogy a dolgon ne lendítsen. Ujjával óvatosan meglökte őket és minden el volt döntve. Kiröpültek, bizonytalanul, a levegőt denevérmódra paskolva, leereszkedve, majd ismét fölszállva, fölfogva a repülés művészetét és arra törekedve, hogy mielőbb visszatérjenek a fészekbe. A szülők boldogan és ujjongva jönnek hozzájuk és a vén Hatto mosolyog. Mindenesetre övé a legnagyobb érdem. Most már komolyan tépelődik azon, vájjon az úristennek nem lehetne-e valami kibúvója. Talán a mennyei atya ezt a földet úgy tartja jobb kezében, mint "valami nagy madárfészket és talán meg is szerette mindazokat, a kik benne lakoznak, a föld védetlen gyermekeit. Talán meg is könyörült rajtuk, a kiknek pedig megjósolta, hogy elpusztítja őket, a mint a puszták lakója is megkönyörült a fiatal madárkákon.
