Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-12-31 / 53. szám
Tizenharmadik évfolyam. 53. szám. Vác, 1899. évi december 31. Előfizetési árak : évre...............................6 frt — kr. Félévre....................................3 frt — kr. Negyedévre........................1 frt 50 kr. EGYES SZÁM ÁRA 12 KR. Társadalmi és közgazdasági hetilap. Megjelenik; minden vasárnapon reggel. Kapható a kiadóhivatalban. VÁC, Géza király-tér 3. szám Ide küldendők a lap szellemi részét illető közlemények, előfizetési pénzek, hirdetések és hirdetési pénzek. Hyllt-tér sora 30 kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 krajcár. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Kovách Ernő. Dercsényi Dezső. I HIRDETÉSEK j-u.táaa.3r©sazi felvétetnek. Kéziratok vissza nem adatnak. Az uj esztendőben. Vác, dec. 29. Az utolsó napjait éli a tizenkilencedik század, mig a tudós és nem tudós sereg vitatkozik rajta, hogy csakugyan a huszadik századba megyünk-e. Egy évszazad múlott el az emberiség fölött, az emberiségnek gyermekidő, az embernek végső, megsem érhető kor. Még élnek köztünk a kik a század elején születtek, de ki a múlt század gyermeke, az alig található. És ha van ily ember, emlékezete, gondolkozása ép, kérdezvén őt a jelenidőkről, mondani fogja, hogy nem jól van igy, a mint most folynak a dolgok, más idők jártak anno Ferenc és Ferdinánd császárok alatt. Ez az Ítélet a legkirívóbb, legigazabb: Az elmúlt tizennyolc ^azad annyi haladást, annyi találmányt nem mutathat fel mint — m* még mondhatjuk — utolsó szülötte: a tizenkilencedik. Először mondottuk a gőzkorszakának, azután hízelegtünk magunknak, hogy több mint a gőz, a villamosság kora ez és várjuk, hogy Merengés. Tizenkettőt ütött a nagy falióra, Eltűnt ismét egy nap a végtelenségbe, Pislogó mécsesnél szomorún virrasztók Kábult fejjel nézek lángja közepébe . . . Csöndes némaság van, átúszik mindenki, Nyugodni csak engem nem hagy szenvedésem. Lelkem el-el mereng gondolatom száll, száll Egy kis lánykához ér, ki már alszik szépen. Nem zavarlak lányka! Álmodjál gyönyörűt Édes szerelemről, boldog jövendőről Álmod teljesüljön, ha már fölébredtél, Ne tudj soha semmit az én gyötrelmemről. Te nem tehetsz róla, ha picziny szivecskéd Nem én felém hajlik, nem szerethetsz engem. Az én átkom az csak, hogy nem az enyém vagy, Szenvedek is érte. pedig nem érdemiem . . . 1899. deczember 27. Preszly Elemér. Csalódás. — A Váci Hírlap eredeti tárcája. — Irta: STELLA. A mint ott ült, az alacsony zsöllyeszékben ölbe tett kézzel, némán — szomorúan szinte I a huszadik századot ismét alapjaiban ál- I alakítsa a légben járó gép. Vagy ha az nem, a különféle eszmék, a melyek közt világrengető hatást jövendölnek a szocializmusnak. A szabadság, egyenlőség és testvériség nemes eszméi, a melyek ép a mi századunkban születtek, olykor el is tűntek, hogy kirívóbban mutassák be a szocializmus végső kívánságait, a szabadság testvériség és egyenlőség túlhajtott megtestesítését. A múltat, azt feledjük. Érezzük a találmányok hasznát, de vájjon kigondol a tudós könyvek Íróján kívül azzal, kinek köszönjük a találmány által nyújtott kényelmet, hasznot. A mi elfoglalja agyunkat, azok a gondolatok a jövőben járnak s kérdjük, milyen lesz a huszadik század államalakulásai, milyen a kenyérért való harc, milyen a társadalom, szóval közös fogalomban: az emberiség. Érdekel bennünket, mivé fejlődnek városaink, mily irány fogja vezetni őket, vezetőit. Érdekes, mi lesz a mi városunkból, megtartja-e magát a haladás utján, a huszadik század azt a hatalmas gyármeggörnyedve, — Niobe fájdalmas szobrához hasonlitott. Tekintete merően egy pontra szegezve — se tekintetben — ha valaki megfigyelte volna — benne volt élete minden nyomorúsága és kétségbeesése . . . Látta magát mint kis serdülő leánykát, mint elhagyott kis árvát, — a kivel csak úgy leereszkedőleg váltottak egy-egy szót az ismerősök . .. Csupán a Klára néni jóságos arca az, a hol lelke tovább megpihen .... A jó Klára néni, a ki őt magához vette, nevelte . . . betegségében ápolta és soha sem éreztette vele azt, hogy neki terhére van . . . pedig igen szűk körülmények közt lehetett a szegény . . . Azután felelevenedik lelkében egy borús, szomorú nap emléke — a jó Klára nénit kivitték a temetőbe a frissen hantolt sírba — s azon naptól fogva — vége volt a gondtalan életnek . .. A rokonok kétségbe estek: mi lesz Márthával ? ? egyikük sem akarta magához fogadni a szegény leányt ... De az isteni Gondviselés nem hiába ott őrködik minden gyarló ember fölött — s Márthának kérője akad . . . Amolyan úrféle — valamely elszegényedett gentry család ivadéka ... és Mártha — mit is tehetett volna ? ? elfogadta őt férjül — s azt tűzte ki czélul — hogy férjét boldoggá — és megelégedetté teszi... A visszaemlékezés jól esett bánatos lelkének — s lassanként megindult a kőnyek árja — az ő szokott helyén, mélységes barázdát vonva város csinál-e belőle, lesz-e a főváros közelében igazi nyaralóhely, a minek képe néhány jóakaró elmében él, vagy magára hagyva marad s eltűnik a szerepelni nem tudó, csak a számot szaporító számok között. És visszatér-e a boldogság, a régi jó nyugalom, a régi gazdagság városunk falai közé. Népe lesz-e megelégedett, minő még néhány évtizeddel is volt. Nem hagyja-e el a türelem, a munka szelleme, felfogja-e majd a huszadik század gyermeke, mily kötelességei vannak nem csak a szűk családi köre, hanem a nagyobb kör, a társadalom, a városa iránt. Kérdések kérdése mind. A tulfinomult ember, a kiről azt mondjuk, hogy mindent tud, még a holnap képét sem képes megfesteni előttünk. Csak hiszünk. Hiszszük és valljuk, hogy a iegpesszimisztikusabb felfogás ellenében is lesz, lesz még boldogság s igazi öröm. Csak a hitünk megmaradjon, csak az Isten el ne hagyjon! a még fiatal arcra; — úgy látszott igen megszokott ez nála s ő figyelembe sem vette — csak tovább szövögette a múltak széjjelszórt, eltépett foszlányait . . . Remegve repült ki lelke vágya — valami vigasztalást keresni, (de hoszr szas hiú kalandozás után) de a jobb jövőnek biztató jelére nem talált sehol . . . sehol. . . Egyszerre, mintha villamütés érte volna, — az arca könyein át is mosolygóssá vált — a szeme ragyogott . . . Felkelt s — egyenesen kis Íróasztalához lépett — s lázasan, gyorsan ÍH^ — minden meggondolás nélkül. #> ■ . " Tíz év én édes Istenem! sokszor egy nap oly hosszú nekünk, nem tudjuk végét bevárni — hát még tiz év . . . Hosszú — bánatban és szenvedésben egyaránt hosszú tiz éve hogy nem látta Kázmért ... S most, hogy reászakad a boldogtalanság teljes súlyával, — hogy ránehezedett a lelkületére — midőn már négy éve hordozta a tövist fájó szivében — a midőn őt férje oly közönséges módon — egy közönséges lánynyal megcsalta — a midőn magát oly nyomorultnak képzelte ... most... az utolsó percben eszébe jött. hogy volt idő, a mikor egy szelíd kis diák szerette őt lelke egész hevével és melegével . 1 . Persze, hogy szerette, hisz látta ő és látták mások . . . mindenki látta és tudta, csak a kis diák nem mondta azt meg neki soha; de érzése melegít, mindenkor ki-
