Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-11-12 / 46. szám
VÁCI HÍRLAP 3 res István 177 frt 77 kr., Terpitz Károly 171 forint 84 kr., Pollák János 169 frt 89 kr., Bandt Henrik 168 frt 81 kr., Braun Ignác 164 frt 75 kr., Grósz M. Miksa 161 frt 60 kr. A kath. kör estélye. Vác, nov. 6. A mikor az első köd megüli az utcákat s a Duna partján hűvös szellő sivit végig, a kath. kör helyiségei megtelnek szép asszonyarcokkal, mosolygós leányszemekkel. A kath. kör régi, jó szokásához híven nem mulasztja el az alkalmat, hogy abban a bizonyos időben meg ne nyissa termeit és a tagok családjainak kedves, kedélyes egy estét ne szerezzen. Az első őszi teaestély hétfőn volt. Hetek óta készülődtek rá, nem is csoda, hiszen a legnagyobb meglepetés készült a közönségnek. Az operaház tagjait Mihályi Ferencet, Takács Mihályt, Komái Richárdot, Kiss Bélát, Szabó Imrét és Noseda Károlyt hivták meg immáron negyedszer. Mind a négyszer lemondották a vendégszereplést, lemondották most is. Mert hajh’, nagy úr a m. kir. operaház tagja, vidéki városba nem csillogtatja hangját s nem vállalkozik arra, hogy egy szép, hideg őszi estén, mig Vácra kizónázik, meghűtse a torkát és berekedjen. A kath. kör buzgó rendező bizottságát nem hibázhatta senki, az ő iparkodásukról az évenkint rendezett 5—6 estély mindig tanúságot tesz, csak oly hangok hallatszottak, hogy máskor ne nyújtózzunk tovább a takarónál. A kör nem bírja meg azt, hogy fizesse a vendégszereplő nagyságokat, keressen hát ismét a műkedvelők közt szereplőket. S ha változatossá akarja tenni a műsort, rövid kis vígjátékot két-három személylyel adasson elő. Az estélynek három száma volt. Schöpflin Lajos ügyes cimbalomjátékát mutatta be s a díszes közönség figyelmével és tapsaival tisztelte meg. Utána Kokovay János tartott aktualitásokkal fűszerezett, kedves felolvasást. füstös helyiségben boldogan dobálta a csókokat. Az igazi látványosság harmadnapon következett. A szerb part és az Alduna. A szerb parton a különféle viseletek, a sok pénzügyőr, csendőr és a nagy szegénység, az Aldunán a természet csodás, hatalmas alkotásai. Délután hagytuk el a Fiúmét, a mely már Budapest felé iparkodott Orsováról éppen a mellett a falu mellett, a hol nincs temető. Azt mondják, hogy nincs is rá szükség, mert minden lakosa a börtönben végzi az életét. Rabló, tolvaj nép az egész falu. lm, közeledünk a Babakáj sziklához. Mint egy elsülyedt templomnak tornya, úgy áll ki a hatalmas Dunából s megtörnek rajt’ az erős hullámok. Az ellenőrünk, a kinél fessebb ellenőr aligha tesz szolgálatot a Dunán, gyanútlanul, készséggel magyarázza, hogy itta Babakáj sziklánál mindenkit a ki először úszik át a hajóval, megszoktak keresztelni. A másik pillanatban, mintha a Duna hullámai csaptak volna fel, omlik nyakunk közé a viz. Odalenn, a hajó. belsejében sikoltozás haitik, ott is kereszteltek. Mig kitörültük a szemünkből és a nyakunkból a vizet, elhagytuk a Babakájt, hogy csendesen beuszszunk a hatalmas, imponáló Kazánba. Remekelt itt a természet. Két oldalról óriási sziklafalak szorítják medrébe a megnőtt Dunát. Az egyik sziklafalban mutogatják a szerb par ton a Traján útját a mely cölöpökön a viz partján vezetetett s azt a barlangot, a melyből évről-évre előtörnek a kolumbácsi legyek mil-Kokovayról mindenki tudja, hogy egyike a legrokonszenvesebb embereknek, de hogy oly ötletes, jó humorú iróember is, azt most mutatta meg. Kapott is annyi tapsot, hogy az operaház tagjai is megirigyelhették volna tőle. Bolecsko Sándor dr., Gajáry Géza közeli rokona, vállalkozott ezután, hogy a programmot még egy számmal megtoldja. Kotta nélkül ült a zongorához s első darabjaival oly sikert aratott, hogy még újabb magyar dalokat kellett eljátszania. Nem volt a programmban, de érdekes jelenet volt, mikor a kör tagjai egy kis parázs tüntetést rendeztek Gajáry mellett s a cigány még tust is húzott hozzá. Hogy miért volt ez a tüntetés, azt mindenki jól tudja. Különben pedig tánccal folytatódott az estély. Meglehetős jó kedv volt, táncos kevés, táncosnő elég. De igy is éjfél felé mindenki elfeledte, hogy az operaház tagjai erre az érdekes estére hozzánk Ígérkeztek. Helyi és vidéki hírek. A világ vége. — Igaz történet. — Elmúlt a hét is, — telve búval, — De uj gond ül rajtunk megint: Világnak vége lesz e hóban, Falb úr s az időjárás szerint. (A melylyel bennünket megint.) 7udtam már én ezt tegnap este, S hogy jól töllsem e pár napot, Rohantam ki a redakciónkból, A sörházba tartottam legott. (Ha kell, hát hagy haljak meg ott.) Vidáman ittak ott a népek, Nem tudta senki még, mit én. Pincér ! két hordó sört a csapra ! — Kiáltottam rá könnyedén, — (Bámulva néztek most felém.) S hogy egy félhordó sört kiittam, — Több már sehogy se, fért belém — Halló ! urak ! most rám figyelni! Mert szörnyű dolgot mondok én. (Hisz úgy isznak, mint elsején !) Tudják-e azt, a Friss Újságból, Mi lesz egy-két napon belül? Falb úr, a nagyfejü, ígérte, Hogy a világ halomba dől. (Igyunk! hangzott minden felől.) Úgy van, — mondok, — igyunk tovább, Hisz’ nem sokáig tart a lét, S ki tudja, hogy a másvilágon Esmérik-e a hegy levét? (Helyes ! úgy van ! ez már beszéd.) Bár nem volt nálunk semmi pénz se, Fizetni? nem kell, már minek ? Pár nap még csak a földi élet, — Eszébe sem volt senkinek. (Tán nem is volt; az meglehet!) S hogy jött egy pincér számlánk: ime ! Bolond beszéd! — csak pár napunk ! — Zsors! — szólék — a másvilágon, Legyen nyugodt — találkozunk. (Kidobtak. Ez lett a bajunk.) Kóró. — Dr. Csányi emléke. Csányi Jánosnak, a tűzoltó-egylet páratlan buzgalmu parancsnokának emlékét üli meg a tűzoltó-egylet. A meghívót már kibocsátották s igy szól: Meghívó a váci önk. tűzoltó-testület folyó évi november hó 12 én (vasárnap) d. e. ti órakor a városház tanácstermében tartandó rendkívüli közgyűlésére. Tárgy: Megemlékezés néhai dr. Csányi János parancsnokról. Úgy halljuk, hogy a tűzoltóság hálából megfesteti volt főparancsnokának arcképét és az özvegyhez részvétiratot intéz. — Az ügyészi állás betöltése. Régen nem keltett oly nagy érdeklődést egy-egy választás. mint az ügyészi állás betöltése. Beniczky alispán meghozta már határozatát s az ügyész választás e hó 18-án, szombaton délelőtt tarliárdjai és a hol megtelepesznek, megölik a legnagyobb állatot is; a másik parton pedig a század magyar alkotásainak egyik legnagyobbikát : r. gyönyörű Széchenyi-utat. A cicerone szerepére Szabó bácsi, az első gépész vállalkozott, a ki évek óta járja a vidéket s ajkáról oly szépen folyik a magyar szó, mint a ki a tőzsgyökeres alföldön, nem pedig a horvát-magyar határszélen született. Nem kerülte ki a figyelmét semmi s viszont elmondta a történetét s mi bundában burkolva (a Kazánban mindig tiz fokkal hűvösebb van, mint a Duna más pontján) hallgattuk a magyar tájék legremekebbjéről szóló meséket. Itt kezdődtek meg az aldunai szabályozási munkák. Előbb végig fejtettek egy nagy sziklafalat, hogy kiszélesítsék a hatalmas folyó útját s a sziklafal mögött már két kilométernél szélesebb a Duna, a melynek itt az első zuhatagja is. Az oldalakon megjelennek a piros és fekete táblácskák, a melyek hosszú fenyőkön állva mutatják az utat. A fekete a hajó halálát, a piros a szabad, jó utat jelzi. Óvakodik is a hajós, hogy a fekete táblákhoz kormányozzon, a sziklák s az óriási vizár rögtön összezúzná a hajóját. Oly erős itt a Duna árja, hogy felfelé két hatalmas gőzös bir felvontatni egy gabonával telt uszályt. Elhagytuk a Traján császár tábláját (az angliusok néhány év előtt százezreket ajánlottak a szerbeknek, ha megengedik, hogy ezt a nevezetességet elvihetik hazájukba; nem adták) s a Zsófi kijutva a Kazánból gyorsan közeledett Orsovához. Hogyan kell útlevél nélkül a határon átjutni, azt nem árulom el, az egyedül Gottschallnak a szabadalma. Ha gyakran élne vele, talán meg is élhetne belőle. Azért Zsilinszky, a legkedvesebb vámtiszt, a kit nagy útjaimban még láttam, némi'eg féltett. Megigértette velünk, hogy egy kis orsovai parázs alsósra visszatérünk. Ekkora csábításnak, azt hiszem, ha még otthonunkat sem szeretnők, megtántorodnánk, és nem tudtunk volna ellenállni. Lotz, vagy magyarul a vaskapu hajózási felügyelőség kormányosa szállt a hajójukra, mi azt jelentette, hogy most már indulhatunk. (Nélküle még egy tutajt sem bocsájtanak át a Vaskapun.) A parncsnoki hid két végébe a zöld és a piros lámpát raktak fel; itt már a tengeri hajózási szabályok vannak érvényben, a parancsnokságot Gottschal vette át s gyorsan eloldották a Zsófi köteleit. Adakaleh-t, ezt a semleges szigetet, romokban fekvő várat, a melybe törökök még most is boldogan élnek, hagytuk el először, aztán a a távolban feltűnt a hosszú kőgát: a Vaskapu csatornája. A viz színe is megváltozik itt: a sötétzöldből a feketébe játszik, egyszer láttam ilyen színű vizet: a Narentát, lenn Hercegovinában mikor már tengeri hajókat hord. A lotz a kormányon erősen figyel. A kormánykereket négyen fogják és az hol ide, hol oda libben. A kapitány is a viz szinét figyeli, ezer halál leselkedik ott a hajóra az óriási sziklák közt, a melyeken át bömbölve tör most a magas viz. Eljutottunk a csatorna bejáratához. Száraz.
