Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-08 / 41. szám

életéi az örökkévalósághoz igazítja ? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, valamennyi munkálkodik a nemzeti nagyság, a nemzeti halhatatlanság örök müvén s hánynak jut osztályrészéül az a szerencse, hogy kiemelkedjék a nemzet egyeteméből s mint tündöklő csillag a haza egén, mint a nemzet életének nap és csillagrendszere, mint a Csaba királyfi seregének mennyei csapatja a nemzettel egyben fussa meg a halhatatlanság pályáját, az idők végezetéig?

Hová lettek az aradi hóhérok? Elenyésztek s emléküket gyalázat és kárhozat borítja. De a vértanuk nagysága az évek múltával mind nagyobbra növekszik, daliás alakjuk kiszáll a sírjukból, a melyet Panteonná avatott a nemzeti kegyelet gyöngéd érzése, szellemük él és éltet minden igaz emberi lélekben. Könyes szemmel, de lobogó, büszke érzéssel nézünk reájuk, büszke önérzettel gondolunk arra, hogy magyarok vagyunk s megnyugszunk a Gondviselés végzésében, a melynek útja rejtelmes, a melynek bölcsessége nagy, a mely jutalmaz és büntet a maga módja szerint s a mely a nemzetek sorsának intézésében nem nézi a mát, vagy a holnapot, hanem az — örökkévalóságot.

Bármily véges teremtmények vagyunk, mégis apáink, unokáink őrzik emléküket. Nem hallhat ki belőlünk az érzés, nem azokból, a kik utánuk jönnek és századok múlva is, mert azoknak is lálniok kell az aradi Golgothát, azoknak is emlékezni kell a vértanukra, a magyar nemzet legnagyobb hőseire.

A magyar nemzet büszkén, kegyelettel

2

Az öreg orvos a fejét csóválta:

— Kérem, tessék vigyázni, nagyon vigyázni.

A jó rokonok, Berényiék is észreveszik, hogy

ez a szegény kis Ida egészen oda van. Ni, már az a veszedelmes kis kerek pirosság is kiütődik a sápadt arcán.

— Vigyázz a feleségedre, Laci — intik a fiatal férjet.

Sajó Laci vigyáz reá. Hogyne vigyázna? Mint a szemefényére úgy vigyáz. De nem kell aggódni, nincs Idának semmi baja. Egy kissé meghütőtte magát, annyi az egész. Aztán az ut, a fáradság . . .

— De meglátják, bátyám, hogy fölelevenedik.

Hogyne elevenednék föl, mikor mulatságból

mulatságba, látogatásról látogatásra mennek ?

— Szegény kicsikém — simogatja Laci a feleségét -- eddig úgy tartottak, mint valami klastrombán, dugdostak a világ elől, ráfogták, hogy beteg vagy, hogy még gyerek vagy, de én megtaláltalak téged mégis és most ki akarom neked pótolni mind, mind, a mitől megfosztottak,

A fiatal asszony mosolyog és olyan boldog, hogy ennek a szép, daliás férfinak a karján mutogathatja magát. Látjátok, ez az én uram, az én édes uram. Az övé bizony és nem a Berényi Rózáé, akármilyen szép leány is Róza.

— Lásd, édes — mondja az urának — én eleinte azt hittem, hogy ő érte jársz hozzánk és sohasem gondoltam volna, hogy engem választasz, a ki olyan csúnya vagyok, olyan törpe vagyok Róza mellett, csak olyan, mint egy fekete kis majom.

Őrizte mindig nagyjainak emlékét. Árpádtól kezdve nagy királyain át szabadsághőséig nem feledkezett meg egyről sem, ápolta emléküket és lelkesül nagyságukon.

Századok múlva is az aradi Tizenhárom sírja fölött mind ragyogóbban kel majd a nap.

Egy nemzet véste szivébe az ő nevüket, maroknyi nép, de a mely hazaszeretetben, hősei ünneplésében százszor anynyival fölér.

A mártírok szelleme, soha nem pihenőén itt jár közöttünk. Figyelik minden lépésünket, minden tetteinket s ha hibázunk valamiben, ott az ő szent kezük, mely eligazítja e hibát.

S ne adja az Ég, de ha ismét jönnek a magyarra viharos napok, velünk küzdenek ismét ők s nincsen- és nem lehet oly vasjárom, — mit szét ne törne az a Tizenhárom!

Közgyűlés a városházán.

Vác, okt. 4.

A nyári vakációt félbeszakító gyűlések lehettek ilyenek. Akkor kevés volt a városatya a közgyűlési teremben, mert elfoglalta őket az aratás, most szintén kevesen voltak, mert érdekli őket a szüret. Akkor úgy volt a meleg, most sem hozott senki őszi kabátot, sőt dicsérték az időt, hogy használ még a szőlőnek.

Ezzel aztán ott voltak, a hova ki akartak bukkanni: a szőlőnél. Legtöbb városatya szőlőtulajdonos, mindegyik hozzá tudott szólni s rövid tiz perc alatt meg volt állapítva, hogy kinek milyen lesz a-- termése, kinek hogy rothad a szőlője s mi egymás.

A bevezető.

A nagy vitatkozásban kétszer is meg kellett a t. városatyákat intenie a polgármesternek,

VÁCI HÍRLAP

így cseveg és kacag és kéjesen reszket a férj ölelő karjai közt.

— Jaj, milyen boldog vagyok!

Most már tudja, hogy Laci igazán szereti őt.

— Mert látod, édes, mikor már a feleséged lettem, még akkor is megszállt néha a kétség, hátha csak a pénzemért vettél el? És olyankor rettenetes volt, a mit éreztem. Nem, nem, te azt nt-m tudhatod. Az oiyan, mintha jeges vízbe mártanának s érzed, hogy megfagy tested, lelked. De most már sohasem jön olyan gondolatom. És azt hiszem, hogy nem is vagyok olyan nagyon csúnya, mint a hogy hittem. Mert akkor szégyelnél engem és nem mutogatnál az egész világnak.

— Úgy, úgy, — felel a férj szórakozottan s aztán sietteti az asszonyt. — Öltözködjél, tudod, hogy Lőrinczyékhez kell mennünk .ma este.

A fiatal asszony szeretné azt mondani:

— Maradjunk itthon. Nem bírom ezt a mindennapi mulatságot.

— Olyan fáradt, hogy alig tud mozdulni s úgy érzi, mintha egy kis láza is volna. De nem akarja elrontani férjének az örömét. Ezen a mai estén nagy társaság lesz Lőrinczyéknél s Laci gyönyörű uj ruhát csináltatott neki erre a mai estélyre.

Siet hát felöltözni. Úgy érzi ugyan, mintha egész teste össze volna törve; de mire felöltözött, már nem érzi, csak forróságot érez s a fejében valami zúgást és kábultságot.

Az alatt felöltözik a férj is. Egy darabig megáll az ablaknál s hallgatja, hogy fütyül

hogy már megnyitotta a közgyűlést s im id. Korpás Pál interpellál. Tudja az ég, hogy jutott eszébe, de bizony a kertzugról emlékezett meg, a melyik ott húzódik meg a gőzmalom háta mögött. Korpásnak nem tetszik ez a zúg, pláne mióta a malom is elfogott belőle valamit. Megnyugtatta őt a polgármester, hogy rend lesz már ott is s aztán kijelölte a közgyűlés jóváhagyásával a jegyzőkönyv hitelesítőket : Dr. Freysinger Lajost, Révész Bélát, Pécs Sándort, dr. Gsányi Jánost és Korpás Mártont.

A többi első tárgyak gyorsan mentek: Júliusban, augusztusban rendben volt a pénztár.

A vásár napjai.

Hátul, az iparosok közt csönd lett egy percre. Őket érdeklő tárgy került szóba. A főjegyző bejelentette, hogy a jövő év vásárnapjai ápr. 8, 9, jul. 1, 2, okt. 14, 15 és dec. 16, 17-ikére esnek, de októberben az izraeliták ünnepével esik egybe a vásár napja. Kérelmezzék-e a miniszternél, hogy ezt a vásárt előbbre helyezzék, vagy hátrább tolják-e?

Fajcsik Mihály többi társai nevében rögtön szót emelt. Nem lehet ezt a vásárnapot megváltoztatni, mert egybe esnék az újpesti és szentendrei vásárokkal, a melyeken szintén részt vesznek a váci iparosok. Azután ez évben már megtapasztalhatták, hogy a vásáros nap eltolása csak kárral jár ! a falvak népe nem tudja meg, hogy azt megváltoztatták.

így argumentált s az iparosok helyeseltek s mert ezen a közgyűlésen ők voltak nagy számban, rögtön kitűnt, hogy nem is változtatják meg a jövő, 1900. év vásáros napjait.

Három pont.

A szüreti határnap megállapítása következett Nem sokat törődtek vele, hiszen már majd két hete folyik egyes helyeken és hegyeken a szüret. De azért még is megállapították, hogy hivatalosan a szüret október második napján kezdődjék.

odakint a hideg őszi szél. Homloka ráncokba húzódik s mellén összefonja karjait. Eszébe jut, hogy az öreg doktor ma reggel azt mondta:

— Megöli a feleségét, ha ezt az életet folytatják.

Néhány percig úgy áll ott zord, sötét arccal, aztán visszamegy a tükörhöz, megigazgatja nyakkendőjét, fölhúzza keztyüjét s bezörget a felesége öltözőszobájába:

— Készen vagy-e már, kedves ?

III.

Arról az estélyről betegen jött haza Sajó Laciné. Másnap reggel föl sem kelt. Erős láza volt, égett az arca s mégis didergett egész testében.

— Természetes, ha valakinek nincs elég esze sem magának, sem a férjének, — szólt az öreg doktor haragosan.

Az öreg ur oly goromba volt, hogy még az nap más orvost hívtak a beteghez.

— Jól is teszik, mondta az öreg, — mert én azt nem nézhetem, a mi itt történik.

Az uj orvos fiatal ember volt, finom úriember s tudta, hogy ilyen előkelő háznál hogyan kell magát viselnie.

Csak megijeszteni nem kell senkit, az a fő. Különösen nem a beteget. Egy kis láz, majd elmúlik.

De a láz nem múlik el, mindennap visszatér. A szegény kis sovány asszony olyan gyönge, hogy alig kel föl az ágyból, újra megint visszakivánkozik.

De van valami édes ebben a bágyadt heve-