Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-01 / 40. szám
2 VAGI HÍRLAP Kell e szólnunk arról, hogy pénzünkért sokszor hamisított, kotyvasztott árut kapunk?! Ez a szövetkezéssel ki van zárva, m§rt a szövetkezel áruit megbízható központból szerzi be. Említsük talán, hogy a rendőrség nem egyszer bukkan hamis mérlegekre, melyekkel az emberek százait károsították meg addig? Ne szóljunk ezekről! Egyesek bűne miatt ne gyanúsítsuk a kereskedők zömét! A íődolog az, hogy segítsünk magunkon, ha tudunk. A mai kalmár világban, a mikor mindenki magának él, mindenki a saját hasznát lesi, magasztos eszme a szövetkezés. Tömörülni nem azért, hogy ezzel másokat tönkretegyünk, hanem azért, hogy egymásnak szegénységét elviselhetőbbé tegyük, hogy a mit egyes ember csekély erejével nem tud elérni, egymás számára megteremtse és biztosítsa száz; — ez a régi mulasztás, a melyet nekünk kell most helyrehoznunk. Egyesült erővel! Foglalkozzunk tehát a szövetkezés eszméjével. Megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Ha ellenvetést hallunk, ha támadják az eszmét, csak azt nézzük, vájjon a támadó, az elienvető, vagy kicsinylő nem olyan ember-e, a kinek üzleti érdeke, hogy ily szövetkezet soha se jöjjön létre? Ha olyan, annak a támadónak könnyen vissza lehet vágni. * ügy kell megcsinálnunk a szövetkezetét, hogy annak előnyeit a legszegényebb ember is élvezhesse. A szövetkezés, a fogyasztási szövetkezet alakulásának módozatairól legközelebb! Addig is saját érdekünkben teszünk, ha mentői szélesebb körben terjesztjük az eszmél! Az meg mohón szívta be a friss levegőt s lassankint nyugodtá vált a tekintete, a mint az ablakon át a nagy eperfa zöld ágait nézte, a miket a langy gyenge szellő meg-megmozgatott. El is aludt megint pár percre, talán egy negyedórára is, de a mint ismét felébredt, türelmetlenül nézett fel az ajtó mellett lógó faliórára. A napsugár eltávozott az ablakból s a beteg nagyot sóhajtott, a mint a szoba kissé elsötétedett. Valami ruhaféle, talán törlőrongy volt az ablakpárkányára akasztva. Az édes anyja tehette oda, hogy a napsugár megszáritsa. A mint a beteg szeme az ablak felé tévedt, csodálkozva vette észre, hogy ez a rongy megmegmozdul, mintha kívülről rángatná valaki. Figyelt. Nem vett észre senkit, csak valami gyönge kis zörejt hallott az ablak alól. Kiváncsivá lett. Szólt. — Ki van ott az ablaknál ? Szóljon, ki rángatja azt a ruhát? . . . Nem felelt senki. A beteg türelmetlenkedni kezdett. Megfogta két karjával az ágy két szélét s nagy erőlködve felült s úgy figyelt tovább. Szeretett volna felkelni, felemelte takaróját s próbálta lábait is emelni. Ha a már élénken megindult érdeklődést nézzük, ügyünk sorsát biztosítva látjuk. Bihary Károly. Az ipartársulat története. Irta és felolvasta az első váci általános ipartársulat ünnepén: Kulcsár Ernő. Mint vendég jelentem meg Önök között, társulatuk nagyrabecsült elnökének megtisztelő hívására. De nemcsak vendégnek érezem itt magam, szivem is vonzott ide, Vác város iparos polgárainak társaságába, abba a társadalmi körbe, melyet életem rövid, de eléggé, mozgalmas pályafutása alatt is mint a haza egyik legerősebb fenntartó oszlopát tanultam megismerni. Ne csak egyszerű vendégnek tekintsenek tehát engem, uraim, hanem olyan jövevénynek a ki otthont kér itt magának s bizony büszke volna reá, ha legalább tiszteletbeli iparos lehetne. Ennyit bekopogtatásképen. És most már engedjék meg, hogy otthon érezvén magamat Önök között, a jelen alkalomra szívesen elvállalt feladatom megoldására térjek. Ma, uraim, a váci első általános ipartársulat történetében egy följegyzésre méltó örvendetes mozzanat folyik le szemeink előtt. A társulati ház egy a haladó kor kívánalmainak megfelelő, kényelmes nagy teremmel, a mely terem most minket falai közé fogad, — kibővitletett. Ez a terem adatik ma át a közhasználatnak. Ennek a mozzanatnak nagy jelentősége abban rejlik, hogy ime az 53 éve szerény auspiciumok között keletkezett társulat, nem csali nem hanyatlott, nem csak nem korhadt el, mint az öreg gyümölcsfa, hanem 53 év múlva is hajt, virágzik és gyümölcsöket hoz, a mi csalhatatlan jele a városunkban élő iparos polgárság életképességének és bizto's záloga annak, hogy a váci iparos polgárság meglátja még az Ígéret földét, mai sivár jelenét fölváltja még a szebb jövő; mert látszik, hogy élni akar, mozog és halad habár lassan is, de akadályokat nem ismerve. A mi pedig halad, el nem marad! Minden legkisebb jel, mely haladásról szól, egy-egy állomással közelebb vezeti Önöket óhajtott céljukhoz, saját egyéni boldogságukhoz és ezzel a haza boldogitásához. Nem volt elég ereje . . . visszaesett. A szeméből kicsordult a könny, majd rekedt ordítással újra feltápászkodott: — Isten, ha vagy valahol, könyörülj rajtam! Segíts fel, vagy vigy a pokolba ... ez nem élet. Legyen átkozott mindenki, a ki egészséges . . . Fuldoklott az erőlködéstől és kiabálása rémséges köhögéssé változott át. Fogta az ágy szélét erősen s nézett mereven az ablakon lógó rongyra, a mely még most is mozgott, erősebben, mint elébb. Egyszerre csak a rongy lecsúszik s kiesik az ablakon. S egy pillanat múlva az ablak párkányán egy kis macska termett. Egy szürke, cirmos kis kölyökmacska, a mely a rongygyal játszott az ablak alatt s a mint az leesett, kiváncsivá lett talán, mi van ott fenn az alakon, a honnan játékszere leesett. Barátságosan nézegetett körül a szobában s nyalta a szájacskáját. A beteg nézte a kis állatot s mérhetetlen düh fogta el. Az arcán az izmok rángatóztak s kezei, lábai idegesen kezdtek rezegni a nagy fölindulástól. Mereven nézte egy darabig az állatot, szerette volna odahívni, de nem tudott szólni, Ezért mondom én örvendetes, följegyzésre méltó mozzanatnak társulatuk történetében a mai napon itt lefolyó ünnepélyt. A haladásnak és életképességnek csalhatatlan jele ez ! Hogy méginkább meggyőződtessem Önöket e felől, vessenek velem együtt egy-két rövid visszapillantást társulatuk múltjára keletkezésétől fogva. A váci általános ipartársulat tulajdonképen mint szeglő, vagy szeglövő egyesület alakult meg 1846-ban. Alapszabályokkal, rendszeres szervezettel akkor még nem birt. Több iparos egyszerűen összebeszélt, hogy üres óráiban a szeglövészet ártatlan mulatságával fog szórakozni s ezt a kedvtöltésüket a Korona fogadó helyiségében gyakorolták egész 1849-ig. Ekkor a magyar szabadságharc elnyomására ide vezényelt osztrák hadak fővezére, Windischgrätz herceg betiltotta a váci iparosok ártatlan mulatozását s két puskájokat sötét áristomra Ítélve, azok a lomtárba kerültek. 1860-ban a cs. kir. budai helytartó, az egyenruhában szabadon gondolkodni is tudó Benedek táborszernagy végre megengedte, hogy a két ártatlan puska ismét napvilágot lásson. A szeglövő egyesület 85 taggal újból felvette mulatozásainak fonalát, folyt a szeglövés tovább, ekkor már Payerl Károly vendéglőjében, az Utolsó Garasban. De a szeglövés nem sokáig elégítette ki iparosainkat; a mulatozás mellé felvették programmjukba a betegsegélyzést, az önképzést, az elhunyt tagoknak adandó testületi végtisztességtételt s más hasonló humánus célok elérését. Szóval az Utolsó Garasban szerényen meghúzódó szeglövő iparosok kezdtek nagyobb dolgokkal is törődni, mint azzal, hogy ki tud jobban szeget lőni. Utóbb a lövészetet teljesen abba is hagyták s tisztán az iparos osztály művelődésének és emberbaráti nemes célok elérésének állottak szolgálatába. A két puska pedig, melynek az egyesület keletkezésében nem kis része volt, Windisgrätz nélkül is örök nyugalomra helyeztetett, ma mind a kettő, mint becses relikvia e terem falain függ, rozsda marja őket, megszűntek ragyogni, mint a magyar nemes őseinek fényes kardja, mégis fényes tanúbizonyságai annak, hogy gyakran nagyon kis dolgokból kerekednek nagy horderejű intézmények. hiába erőlködött. Aztán visszahanyatlott párnájára s úgy nézte tovább a kis macskát. Az meg, mintha egész otthon érezte volna magát, leugrott az ablakról a szobába s körüljárt szaglászva, ugrálva. Az egyik ócska nádszék üléséről cafatokban lógott le az elnyűtt nád, ezt felfedezte s vidáman, fickándozva játszott azzal. Kapkodott utána s a mint karmába akadt, felhúzódott a másik lábával is és rágta a nádat. A beteg figyelte s mintha ötlött volna valami az eszébe, a dühtől eltorzult arcon ravasz mosoly jelent meg. Körülnézett azokon a tárgyakon, a miket könnyen elérhetett. Keresett valamit. A mit keresett, nem látta sehol. Megint nézte a macskát s gondolkodott. Egy cérnaszál, talán az elrongyolódott lepedő egy kifoszlott szála akadt most a kezébe. Felkacagott örömében, a minek megint újabb köhögés lett a következménye. S ez a köhögés megint megfosztotta pár percre erejétől. Behúnyta a szemét. Most pihenni akart, céltudatosan, hogy több ereje legyen később s a tervét, a mit elérni akart, kivihesse. A kis macska ezalatt vígan játszadozott a szobában s mindenuntalan talált valamit, a mivel játszhatott.
