Váci Hirlap, 1899 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-13 / 33. szám
2 VÁCI HÍRLAP rának és kereskedelmének fellendülésére rendkívül üdvös hatású volna. Igaz. hogy a kívánt 100000 forintos törzsrészvény összeg az első pillanatra sok, de nem lehet sok, midőn városunk emelkedésére szánt összegről van szó! Mert ha felleszszük, hogy eddig ezen vidékről — csak Nagy-Orosziig számítva — évente 1500 kocsirakomány áru hozatott be tengelyen városunkba, akkor biztosan feltehető, hogy az Ipolyság—Balassa-Gyarmat és ipolyság—korponai vonalak ide csatolása által ezen mennyiség legalább is megkétszereződik, de később még jobban emelkedhetik. Ha már most tekintettel arra, hogy ezen árú legnagyobb része Iransito — átmenetileg — fogja városunkat érinteni, csak egyszeri kövezetvámot számítunk, ez már is évente minimum 3000 forintra rúg, de fellehető, hogy újabb gyárak építése által ezen összeg tetemesen emelkedni fog. Ezen várható jövedelmet — de ha szükséges többet is — illetőleg az ennek megfelelő tőkét tehát bátran rászánhatjuk tői zsrészvények jegyzésére, melyek nemcsak értéket képviselnek, de egy életképes és nagy jövőjű vasútnál, mint ezen itt szóban forgó, pár év múlva jövedelmet is hozhatnak, annál is inkább, mert ezen várható kövezetvámon felül a vasút ide hozatala még városunknak és illetve annak polgárainak- kereskedő, iparos, korcsmáros, fuvaros, bérkocsis- és munkásainak az élénkebb forgalom által nagy hasznot, illetve keresetforrást nyújt. Az tehát, hogy városunk ilyen nagy készpénztőke felett nem rendelkezik, nem lehet ok ezen ügy övembe egy pisztolyt és hatalmas handzsárt dugva, készen voltam az elindulásra. A jelentést, melyet magammal kellett vinnem, felolvasták előttem, aztán egy borítékba zárva átadták nekem. Erre búcsút vettem a bajtársaktól, — mint mindannyian hitték — soha viszontlátásra. Én azonban a legjobb eredménnyel kecsegtettem magamat. Csak akkor komorodtam el egy kissé, mikor az alsó erőd udvarán összegyúlekezett legénység búcsúszavait hallottam: Isten áldja meg! Szerencsés utat! Imádkozni fogunk a tiszthelyettes űrért! Ezekből a szavakból láttam csak igazán, hogy mily kevéssé bíznak vállalkozásom sikerében azok, a kiknek élete ettől függött. Az erődöt csak a kórházul szolgáló toronyépület egyik ablakán át lehetett észrevétlenül elhagyni. Ehhez az ablakhoz erősítettünk tehát egy kötelet s ezen a kötélen bocsátkoztam én le a 20 méter magas kőfalról, a miben felülről az erőd ezen részének parancsnoka, báró Gsóllich. kapitány és egy közbaka voltak segítőim. A földre érve a fölfelé húzódó kötél után néztem — és egy kis szorongást kezdtem ekkor érezni a szivem táján A falak, melyekre alig ért föl tekintetem, ott tarlják maguk közé zárva barátaimat, honfitársaimat az idegen földön. Mintegy erőszakosan támadt föl lelkemben a kérdés: Vájjon viszontláthatom-e őket valaha ? Előttem sötét éj kezdett elterülni, minden titokzatossággával és veszélyeivel. Ellenség minelejtésére, mert mint erkölcsi testület első sorban van hivatva a város fellendülésének és az egész polgárság javának előmozdítására, ha mindjárt áldozatok árán is! Ha a kívánt összeg egy nagy részét 60000—70000 forintot a város jegyez és ezt törlesztéses kölcsön alakjában szerzi be, akkor a várható kövezetvám jövedelem ennek törlesztéses kamatját fedezi; de ha legrosszabb esetben is. a mi alig tehető fel, ezen jövedelem bármi okból — rossz termés, elemi csapások stbbi — nem a teljes összegben folyna be, akkor is csak 1—2% pótadó emelésről lehetne szó, a mely öszszeget azt hiszszük, — a város ismert józan gondolkodású polgárai szívesen fizetnének ez esetben azért, hogy a város maholnap Felső Magyarország nagy részének forgalmát magához ragadhatná! A hiányzó 30000—40000 forintot azt hiszszük részben a városunk jólétének hatalmas előmozditói, a püspökség és a káptalan, valamint a kereskedők és iparosok jegyeznék. Fontoljuk meg ezen ügyet alaposan és vegyünk részt az ez ügyben tudomásunk szerint legközelebb megtartandó értekezleten, ne tegyük össze tétlenül kezeinket s nézzük szótlanul, miként vágják útját szegény városunk boldogul hatásának a tervezett vasút megvalósításával, hanem kövessünk el minden lehetőt, hogy városunk részére biztosíthassuk az építendő vasút végállomását, hogy ezzel pangó iparunk- és kereskedelmünknek uj életerőt nyerjünk, a megélhetés nehéz gondjaival küzdő polgárainknak a mennyire den bokorban, minden szikla mögött! — és pedig utálatos, barbár, a vadállathoz hasonló ellenség. Az éj sötétje a maga teljességében beköszöntött. Most lassan, vigyázva elkezdtem a meredek hegy lejtőjén lefelé lépkedni, nehogy elbotoljam és zörejt okozzak. E pillanatban az erődből egy puskalövös dördült el s a golyó közvetlenül mellettem fütyült, — azután ismét csend lett. Aggódni kezdtem, hogy a íölkelők figyelme a lövés következtében azon hely felé irányul, hol én vagyok s gyorsan elrejtőztem egy sziklatömb mögé. Most hallottam, a mint az erőd falán elhangzott a parancs: Tüzet szüntess! nem szabad tö )bet lőni! Mihalsics tiszthelyettes az a ki oda lent jár. Erre óvatosan tovább folytattam utamat. Zajtalanul, gyorsan kúsztam le a sziklás lejtőn s leérve, egy török ház udvarán keresztül elértem a szabad mezőt. Könnyebben kezdtem föllélekzeni és siettem tovább a nappal előre kiszemelt irányban. Félórai gyors menetelés után egyszerre megállottám, gyanús hangokat vettem észre. Figyeltem s világosan kivehettem, hogy több ember beszélget egymással hangosan Világos, hogy az ellenséges tábor áll előttem. Ez képzelhetőleg kellemetlenül hatott rám, mert hiszen azt hittem, hogy a kiválasztott irányban szerencsésen el fogom kerülhetni az ellenséggel való találkozást. Most kezdtem csak először a felől gondolkodni, hogy mit is mondjak, hogyan vágjam ki magam, ha az ellenség kezébe kerülök: ki vagyok? hová megyek? ki az lehel — munkaadásával — legalább a mindennapi kenyeret biztosítsuk s a vidék hozzánk kapcsolásával pedig társadalmi életünket — retrográd fejlődésében megállítva, — abba helyesebb és józanabb eszméket átültetve — egy oly niveanra emelhessük, melyet a 19 ik század teljes joggal elvárhat tőlünk! Ne hagyjuk tovább városunkat tespedésében fetrengeni, hanem adjunk neki mozgató erőt, — mely biztositni fogja boldogulását! Jó mondás az: segíts magadon s az Isten is segít, alkalmazzuk ezt önmagunkra s ha kiki felajánlja legjobb tehetségét a megpendített eszme megvalósilásához, nyert ügyünk leend. melylyel biztosítottuk városunk polgárságának boldogulhatását, a mi hogy úgy leend erősen reméljük! Tanitó-egyleti gyűlés. A vác-székesegyházi kerület tanítói folyó hó 9-én a leányiskola feldíszített nagytermében évi gyűlést tartottak. Népes volt ez a gyűlés és nagy volt az érdeklődés, mert 1895. óta e kerület nem tarthatott gyűlést, mivel időközben két elnöke halálozott el Frankó József püspök-hatvani esperes p'ebános, az uj elnök vallásos szellemtől áthatott költői hévvel igen szép beszéddel nyitotta meg a gyűlést. A mély gyász felelt, mely megyés püspök urunk elhunytéval érte az egyletet, meghatottan fejezte ki kegyeletét és az egylet nagy veszteségét jegyzőkönyvbe venni kérte. E'után kegyelete koszorúját letette két elődje: Szabad József és Tragor Antal Istenben boldogult két e-peres sírjára is* Majd hosszabban szólt a vallásos szellemű tanításról es kifejté: mennyire szükséges ez a ellenség, keresztény? vagy török? stb. Ezek voltak a kérdések, melyekre most hirtelenében felelni nem tudtam volna. Eh. csak előre! gondoltam magamban —a körülmények majd megmutatják, hogy mit mondjak, vagy miként cselekedjem. Csak azt az egyet tettem fő' erősen magamban, hogy ha arra kerül a sor, életemet drágán adom — s megvizsgáltam fegyvereimet. Minden rendben volt. A hangokat követve, nehány perc múlva elértem a fölkelők éjjeli táborozó helyét Több kisebb csapatra osztva hevertek, vagy guggoltak a fölkelők a lobogó tűznél. Egyik sem vette észre, hogy közöttük termettem. Közönyösen viszonozták üdvözlésemet s még akkor sem szólított meg senki, mikor egész otthoniasan közéjük telepedtem. Benyúltam a tarisznyámba, kivettem a dohánytarlómat s megtömtem a magammal hozott csibukot. Ez alatt észrevettem, hogy a mellettem ülők egyike nagyon szemügvre vette a lábaimon levő osztrák-magyar kincstári bakancsokat. Mindjárt oda szóltam neki: Nézd csak, nézd! ezeket egy sváb katonától ma vettem el ezzel az órával együtt (és itt ezüst órámat előhúzva, fitogtattattam előtte) — mig ti itt lustálkodtatok. Ezen szavaimat olyan kézmozdulatokkal kisértem, mintha valakinek a nyakát nyiszálnám le. Tudtam, hogy itt sokáig nem időzhetek, ha feladatomat teljesíteni akarom. De már eltévesztettem az irányt, szükségét láttam tehát, hogy kérdezősködjem az utak iránya felől. Körültekintgettem, hogy kit válaszszak ki ma
