Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)

1898-06-26 / 26. szám

VÁCI HlRÍAP

2

Nem uj dolog, hogy a gazdálkodás sikere nem csupán a bevételektől, hanem még inkább a kiadásoktól függ. Bármily ügyességgel és vasszorgalommal folyton emelt jövedelem mellett is el lehet pusztulni, ha a kiadások vagy aránytalanok a jövedelemhez, vagy helytelenül vannak alkalmazva. Tagadhatlan, hogy a gazda hatáskörén kívül eső, általa nem befolyásolható mostoha körülmények képezik egyik kiváló okát súlyos helyzetüknek ; de valljuk meg őszintén, hogy önhibánk is hol okozza, hol neveli a nyomorúságainkat. Többnyire oka ennek a minden számítást nélkülöző pazar háztartás és a költekezésre, a pénz könnyű szórására való hajlam.

Nagy baj az nálunk, hogy sokan a megszokott úrimódon élést folytatják, dacára annak, hogy nem engedik ezt meg nekik anyagi körül ményeik s ezt nem nevezik az igazi nevén pazarlásnak, hanem úgy tekintik, mint a családi név, a családi hagyomány által rájuk rótt kötelességet. Az újabb alakulatok által támasztott nagyobb mérvű követelések és adók a régi, úrias életmódot sok családnál kérdésessé tették. De csak kevesen tudtak e rögtöni anyagi változással számot vetni s folytatták számítás nélkül, a régi költséges életmódot, akár csak az ingyen robot és dézsma idején. Ez tette tönkre számos jó és nagy család existencziáját.

A szomszédok, ismerősök, rokonok megszólásától való félelem idézte elő a legtöbb tisztességes család romlását. Az egyenlőség theoriája nagyon szép, de e theoriát a költekezésnél csakis úgy volna szabad érvényesíteni, ha nem fölibénk, hanem alánk tekintenénk. Nem a saját szemeink, hanem a másokéi tesznek bennünket tönkre. Ha rajtam kívül az egész világ vak volna, nem törődném a finom ruhákkal és a szép bútorokkal. így okoskodik mindenki. A legtöbb embernek, ha nem akar szegény maradni, vagy teljesen elszegényedni, nem szabad arra törekedni, hogy a tökéletességnek a gazdagok által felállított téves mértékét elérje; a helyett, hogy gonddal igyekeznék fenntartani a látszatot, sokkal jobb, ha mindenki saját egyéni állapotát tekinti mérvadónak s kiadásait bevételei arányában irányozza eló.

Éppen mivel a változékony jövedelmű nyerstermények képezik főjövedelmi forrásunkat, életmódunkat és háztartásunkat is ennek megfelelően kellene berendeznünk. Pedig sajnos, ez nincs igy. Ha a természet ránk önti a bőség szaruját, vágyaink azonnal megnövekszenek s azok kielégítése után alig marad valamink. Minthogy pedig rósz termésű esztendőben sem vagyunk képesek megszokott, felesleges szükségleteinkről lemondani, kénytelenek vagyunk kölcsönökhöz, még pedig improduktív kölcsönökl höz folyamodni s ez aztán a végnek kezdete, j A józan s anyagi helyzetünkhöz mért luxust i nem kárhoztatjuk, azt sem lehet helyteleníteni, ha a pénzelés főidején egyik s másik rég nélkülözött dolgot engedünk meg magunknak; de a józan számítást soha sem szabad szem elől tévesztenünk s a takarékosságot a legvégső határig vinnünk mindaddig, mig el nem sikerül érnünk a jó gazdaság alapfeltételeit: az év minden havára legalább némileg biztosított üzembevételeket.

Nagy baj az, hogy még mindig nem birt gyökeret verni bennünk azon elv fontossága, hogy jobb a sürü krajcár, mint a ritka forint. A kereskedő ez utóbbi elvet alkalmazza s számításaiban. önmérséklésében ritkán csalódik.

Helyi és vidéki hírek.

— Főispán! leirat. A május hó 31-én tartott hivatalvizsgálatból kifolyólag Beniczky Ferenc főispán e hó 17-ikéről keltezett leiratot intézett a polgármesterhez. A leiratban többek között felhívja a főispán városunk polgármesterét, hogy a kor kívánalmainak megfelelő vágóhíd építése céljából már megkezdett intézkedéseket fejezze be s hogy uj építkezési szabályrendeletről gondoskodjék, különös tekintettel arra, hogy az újonnan épülő lakóházak közegészségügyi szempontból minden irányban kifogástalanok legyenek. Két nagy feladat, különösen az első; de utóvégre egyik sem megoldhatlan, ha az erős akarathoz, mely polgármesterünkben meg van, hozzájárul a képviselőtestület s városunk pénzerővel rendelkező tényezőinek hatékony közreműködése is. A leirat

A szökevény.

Dal.

Rejtett árnyán a ligetnek Víg leánykák énekelnek.

Rózsás arczú szép leányok,

Mosolyog az ég reájok.

Egy csokorba való a hány . . .

Egyik barna, másik szőke. Selyemszálból vannak szőve.

És foly a dal ajkaikról,

Csalogány oly szépen nem szól Elhallgatom, elhallgatom,

A szivemet elaltatom,

Édes dalba elaltatom.

Vége szakad az éneknek.

A leányok beszélgetnek.

De csak súgva félve, halkan,

Hogy titkukat meg ne halljam. Beszélgetnek. Hallgat, fülel A ligetnek minden zúgja.

Es titkukat lengedezve Pajkos szél fülembe súgja.

Gyönyörűt mond az egyikről,

A szőkéről, legszebbikről.

Úgy hallgatom, Úgy hallgatom,

A szivemet elaltatom.

A képével elaltatom.

Lapály Lajos.

Endrey Károly kitanult adósságcsináló volt, minden csinyját-binyát értette ennek a mesterségnek és rendhivül jó modora volt a hitelezőkkel szemben.

Különben hitelezőinek megválasztásában is [ kiváló szimatja volt.

Rendesen olyan embereket pumpolt meg, a kik könnyen keresztet vetettek azokra az öt és tiz forintokra, a melyeket tőlök „pillanatnyi pénzzavaraidban kért. Egyetlen egy kellemetlen hitelezője volt csupán, a kinek olyan ósdi elvei voltak, hogy azt tartotta, a kikölcsönzött pénzt az adós tartozik is pontosan vissza- I fizetni.

Ezek az elvek homlokegyenest ellenkeztek | Károly elveivel, a ki ellenben a kölcsönzött | pénzt, mihelyt a zsebében volt, jogos tulajdoj nának tekintette és soha eszeágában sem volt, j abból csak egy krajcárt is visszafizetni.

És éppen ma egy csodálatosan szép tavaszi napon, mikor minden napsugárparány a pumpulásra ingerelte, kellet neki ezzel a kivételes, ósdi elvekben leledző hitelezőjével találkozni.

Megpillantásánál egyenesen berohant az első j ház kapuján és aztán, minden gondolkodás i nélkül, föl a harmadik emeletre, j Őt lépcsőt ugrott egyszerre, lihegett mint egy gőzgép, és mikor fölért a harmadik emevégén elismerőleg emlékezik meg a főispán a városi tisztikar működéséről, mely kitüntetésben ily módon, t. i. írásban most részesül először Vác tisztikara.

— A polgári leányiskola záróvizsgái a lefolyt héten tartattak meg. A tapasztaltak fölött csakis legnagyobb megelégedésünket fejezhetjük ki, a mi az oktatásban elért eredményt illeti. A kedves testvérek kezébe igen jó helyen van letéve leánygyermekeink nevelése és oktatása ; a ki a mi polgári leány iskolánkból kerül ki, az bizonyára jól meg fogja állni helyét a felsőbb szakiskolákban is. Sajnálattal kell azonban konstatálnunk, hogy a tanerő — négy polgári osztályra négy kedves testvér — szerfölött kevés. Ennyi tanerővel jól tanítani egy ideig csakis úgy lehet, ha a tanítók túlfeszített buzgalmat fejtenek ki. Ezt pedig évről-évre kívánni nem lehet, mert utóvégre is beáll a buzgalom elernyedése. Ezt a veszélyt illetékes körök a tanerő szaporításával bizonyára igyekezni fognak elhárítani s ekkor majd lehet gondjuk és idejük a tanító szerzetesnőknek arra is, hogy növendékeiket ne csak értelmes, hanem a recitáló hangtól mentes feleletek adására is szoktassák ! különösen a felsőbb két osztályban, a mit most tapasztalni nem igen volt alkalmunk. Utolsónak a IV. osztály vizsgázott csütörtökön Csávolszky József apátkanonok egyházi iskolafelügyelő, Újhelyi István apátkanonok igazgató és Vörös Ferenc igazg. tanító mint iskolaszéki kiküldött jelenlétében a szülők, rokonokból és az érdeklődőkből álló közönség előtt. A vizsga megnyitásául a növendékek közül Lencsó Ilonka üdvözölte jól előadott beszéddel a vizsgáló bizottságot s a megjelent közönséget. Aztán Bucsek István, majd Leonida és Euphrasia testvérek intéztek kérdéseket előadott tantárgyaikból a növendékekhez, kik majdnem kivétel nélkül meglepően jó feleleteket adtak. A vizsga, melyet a polgári iskolás leányok érettségijének is nevezhetünk, déli 12 óra után ért véget, a mikor ismét előlépett a növendékek egyike, Ludányi Erzsi s meghatott hangon szívhez szóló búcsú beszédet mondott, melynek elhangzása után Csávolszky József apátkanonok emelletre, egy éppen nyitva levő ajtón át menekült, egy előtte teljesen ösmeretlen lakásba.

De Károlyt ez egy pillanatra sem alterálta és világmegvetéssel nyújtózott végig egy puha kereveten, a mely kecsegtetőleg kínálta felé puha ölét.

Alig adta át magát az édes nyugalomnak, midőn egyszerre csak egy nyúlánk, kedves arcú női alak lépett a terembe és határozott hangon kiléte után tudakozódott.

Endrey, a ki minden helyzetben azonnal töltalálta magát, most se jött zavarba. Fölkelt a kerevetről, kifogástalanul meghajtotta magát és egy szekrény felé pillantva, a melynek tetején egy konyakos üveget vett észre, igy kezdte:

— Bocsánat kisasszony, a dolog . . . hogy is mondjam csak . . . nos igen, nagyon kényes, de engedje meg előbb . . .

És aztán gyors mozdulattal fölhajtva egymásután két pohárka konyakot, igy folytatá:

— Ah! valóban ez a konyak isteni, bátorságot ád . . . kóstolja meg kisasszony is és kocintson niem!

— Köszönöm, nekem elég bátorságom van, — jegyzé meg a hölgy és jelentőségteljes tekintetet vetett az ajtóra.

A szegény Mathild rendkívül ideges volt, a mi nem volt csoda, mert egy nagy szerepbő