Váci Hirlap, 1898 (12. évfolyam, 25-52. szám)
1898-10-09 / 41. szám
VÁCI HÍRLAP ó Az ötletes válaszok valószinüleg érdeklik a mi közönségünket, hát itt következnek, a mint kaptuk szép sorjában : Havy Lajosné. A direktor felesége hamar kész volt a felelettel : — A vidéki publikum olyan, mint az idő: hol kiderül, hol beborul. A minap, mikor itt jártunk derült volt az idő, miért ne lehetne most is úgy? A legkedvesebb szerepemnek Sárit a Vereshajúban, Rozáliát a Próbaházasságban és Butter Flóriánnét a Bezervistákban tartom. A színészek közt pedig Hegyi Aranka és Mihályfí az én ideálom. Bera Rózsa. A társulat széphangú primadonnájához alig tudtam hozzáférni: mindig a színpadon járt kelt énekelt s irigyeltem a közönséget, hogy neki több jut. Végre egyik felvonás közben sikerült elfognom. — Nincs nekem panaszom a vidéki publikumaa, mert a hol még csak felléptem, mindenütt szerettek. De azért, higyje meg, legjobb a fővárosi közönség, az, a kit megszeret, nem bocsát el magától. A szerepeim közül legjobban szeretem a Kis Alamuszit, kedden meg fogja látni, hogy jól is megjátszom ezt az édes szerepet. Goralie a Boszorkányvárban, a Lili, grófné a Bányamesterben. Kék asszony és a Szép Heléna mind kedvenc szerepeim, szóval mindaz a szerep, a melyben szépen és szépet lehet énekelni. Hegyi Arankát pedig egyszerűen imádom, a legnagyobb művésznője ma az operettnek. A férfiak közül meghalt az én ideálom : Nagy Imre. Azóta ui ideált nem választottam. Püspöky Rózsa. A társulat bájos kis naivája, a kiért már a múlt fellépései után rajonganak nálunk, maga vetette papirra válaszát. Itt adjuk: Tisztelt Szerkesztő Úr! Ön egy olyan talányt adott fel nekem, melyre a felelet őszintén megvallva — igen nehéz. Hogy milyennek tartom én a vidéki közönséPróbáld meg. Tárd ki előbb szivedet a szerelemnek és azután ne várd tárt károkká' a vágyat — és megoldottad a te nagy problémádat. Te csak szeretnél szeretni, de nem szeretsz. A szived csak sajnálni tudja azokat, a kik igazán szeretnek téged; mert a mikor magadat azzal ámítod, hogy ez, vagy az lesz a Megváltó, a ki betölti egészen a szivedet, — tulajdonképpen őt csalod, mert a szerelem szinaranya helyett a mámor sáraranyával vakítod el. * Jámbor asszonyok, kisasszonyok, a kik olvassátok ezt az én borús dalomat, ne gondoljatok rosszat az én kis szivemről, ne Ítéljétek meg az én Fifinemet. Ti nem ismeritek; nem tudhatjátok, hogy boldogtalan. Pedig boldogtalan csak az lehet, a kinek jó a szive. Olvastátok-e a Nevetős ember szivettépő históriáját. Az rút volt, eltorzították az arcát úgy, hogy mennél jobban szenvedett, annál vigyorgóbb lett az arca. Az én Fifinem a nevető asszony. Csakhogy ő szép. A szeméből meleg verőfény árad s ha megnyitná szivét, boldogságot árasztana arra, a kit a szivébe fogadna. Az arca mosolygó, a hangja pajzán, kacagása csengő — talán senki sem látta sirni és mégis együtt jár vele a boldogtalanság. Tudjátok-e, mit tesz az. remegve gondolni get ? — Erre tulajdonképp azt felelhetem, hogy csak évek hosszú során szerzett tapasztalat után mondhatnám azt meg határozottan, mig így elejtve a vidéki közönségnek irántunk színészek és színésznők iránt táplált ellen vagy rokonszenvét, csakis szerény személyemre tett hatást, tolmácsolhatom. Nos tehát másfél évi működésem alatt elég sok, különböző közönséget ismertem meg és mentén minden öndicséret nélkül, részemről sohasem volt ellenük panaszom. Irányomban s azt hiszem, rajtam kívül még igen sokak iránt elnézők s ha hibáimat, illetve — úgy látszik mégis csak a többes számra térek át — hibáinkat ha ócsárolják is, de művészetünk jobbik oldala tehát a jó és értelmes játék iránt sem közönyösek. Mindenesetre — s ez egyetlen hibájuk — kényesebb Ízlésük, mint a fővárosi közönség, ki a legprimitívebb bohózaton — két színi évadon is jóízűen mulat, — mig ellenben mi, kik a közönségnek nem csak erkölcsi támogatására vagyunk utalva, sohasem érjük el azt a hatást. Szerintem tehát a vidéki színészet és közönség egymás iránt igen gyakran olyan, mint az egyszeri kis lány, ki sírva jővén haza az anyja kérdésére, hogy miért sir, azt válaszolja: „egy szegény kis beteg gyermeket láttam az imént, nagyon beteg szegény, nem bir tovább menni.“ „Nos hát mért nem próbáltad ide hozni?“ „Azért mert úgy hiszem nem birtam volna el.“ Látja tehát Tisztelt Szerkesztő Úr, az a szegény beteg gyermek a vidéki színészet s a szánakozó, részvétteljes gyermek a közönség, de a ki fájdalom, csak a részvétnél marad, ha csak az a jó anya, kinek már pár elejtett szavából kivehettük a jóságot — s kinek neve — az Idő, meg nem sajnálja s nem segít rajta. Reméljük a legjobbat! Második kérdésére nagyon könnyű a felelet, legkedvesebb művésznő előttem Blaháné, kinek utolérhetetlen művészete csodálkozást s elragadtatást kelt bennem, a drámában Jászai s'a férfiak között első sorban Ujházy és Náday. Lehet-e náluk jobbakat találni a jelenkori művészek s művésznők között? Legkedvesebb szerepemben, ez már kisssé arra, hogy csókot kaptok? Tudjátok-e, mily szenvedés kegyelmet osztogatni a szerelemben? Megértetitek-e, mint égeti az arcomat a tettettett mosoly, mint szaggatja a szivet az irgalomból adott jó szó ? Ti természetesen csak a mosolyt látjátok, ti csak a kacagást halljátok. A ti sziveteket csak az irigység indulata tölti el, ha azt látjátok, mint rajongják körűi mint a mézet a legyek. Mindegyik torkoskodni szeretne, mindegyiket gyötri a hideg láz, és ti felsóhajtotok : — Milyen boldog ez a Fifin. Az egész világ imádja, mindenki meghódol neki. A gyémántjai vakítanak, a szeme sugarának nyomán virág fakad, egy jó szaváért ezren versenyeznek, egy mosolya boldogít . . . azután hozzáteszitek az irigykedés kedvéért: — Persze könnyű annak, a ki szétforgácsolja a szivét. Minden férfi pipogya, könnyű hódításra vágyik. Jó asszonyok, szép kisasszonyok, könnyen dobjátok másra a követ. Feszitett ijj az irigység, gyorsan elpattan róla a mérgezett nyíl. Ne higyjetek a mosolygó szemnek, ne irigyeljétek meg az én Fifinemet. nem boldogíthat asszonyt ezrek hódolása — egy üdv adatott csak a nőknek : meghódolni tudni egészen. * Olyan sötét minden körülöttünk. Szelíden reánk borul az éjszaka. Ez az őszinteség órája. kemény dió feltörni — egyszerűen — előttem mind kedves, a mi nekem való s a melyekben megnyerem a közönség tetszését, de mégis legkedvesebb előttem — bár a darab nem éppen művészi alkotás — „Vigéczek“-ben „Giziké“ s mert ebben volt alkalmam először a világot jelentő deszkákra lépni és ugyancsak Vác városának kedves közönségét megismerhetni. Mátray Gyuládé. — Tudja, a vidéki közönség szeret tapsolni és jókat nevetni, búsulni azonban nem tud, a mint hogy igaz is, hogy tragédia nem kell neki egy világért sem. Bonivardnét szeretem a Válás wtów-ban legjobban és Sárit a Vereshajúban, aztán meg Fóti Dorkát. A szinészvilágból pedig Márkus Emilia és Náday Ferenc az én kedvencem. Recskey Hermin. _ — A vidéki publikumról az az én véleményem, hogy többet kiván, mint a fővárosi publikum, többet is kritizál. Azért merem ezt mondani, mert engem még mindenütt kedvelt a publikum: pedig ez nagy szó, hiszen több, mint tiz éve vagyok színpadon és nagyon sok városban megfordultam. Legkedvesebb szerepem a Nagymama, két ideálom van : Jászai és Ujházy. Daczó Vilma. — Istenem, én beszéljek a vidéki publikumról, hiszen, ha mindent összeveszek, alig egy éve vagyok ezeken a világot jelentő deszkákon ! Hát az én véleményem szerint csak jó lehet a vidéki publikum: buzdít, elnézi sokszor a fogyatkozásokat és — sajnos — a drámáért nem lelkesedik. A legjobb szerepemről még nem beszélhetek, hiszen nem játszhattam el. De el fogom még játszani a Cigány-ban Rózsi szerepét és higyje meg,, akkor nagyon, nagyon boldog leszek. Ideálom Jászai, a férfiak közül Somló és Szacsvay. Balogh Juliska. — Vidéki publikum ? néhol, úgy látom, hogy nincs is. De a hol van, ott kedves és nagyon rajong a színházért. Mondd el magad, én szivem, én beteg szivem, voltál-e boldog igazán ? Nem láttam bár, de érezern, mint veted hátra büszkén, dacosan a fejedet, — csak a szavad csengését hallom : — Nem akarok másként élni! A nyitott ablakon halk zizzenéssel hüli be egy rőt levél, a lomha Ívben odaszáll a lábaidhoz. Érezem, hogy összerezzensz. Dacosan hátraszegett fejed a melledre csuklik, szelíd szorítással fogod a kezemet s halkan javítod ki büszke mondásodat: — Nem tudok másként élni. — Kell nekem ez a zaj, ez az örökös forgatag, életszükségletem az ünnepeltetés, nem tudok hódolók nélkül élni, kell, kell, kell . . . Azután hirtelen elhallgatsz. Csak a szived verését érzem, azét a vergődő, bohó szivedét, a mely mindig mást mond, mint te, a melyet elaltattál, de a mely mindig újra fölébred az őszinteség órájában s ilyenkor jogát követeli. És megszólalsz újra: — Ha szeretni tudnék ! Sokszor hittem, hogy közel állok hozzá, mindig megcsalódtam. Nem ismered te sem a mi életünket. Elkoptat az az örökös hajsza, eltompit, elkábit a tömjénezés. Nem tudok többé férfit találni a férfiak között. Nincsen, a ki hatni tudna reám. Egyforma mind. Csupa lázbeteg. Ha a közelembe juthat, rabszolgámmá válik, hozzám idomul, elvész az akarata az enyémmel szemben —-Ä
