Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-22 / 51. szám
VÁCI H L R. L A l2 Tehát nincs többé fiam! — Folytatás és vége. — . . . „Tehát nincs többé fiam! — s nem is lehet soha ! Trónom a saját Én-emnek nem lesz folytatása ! ... A legerősebb ösztön, mely elűzi a fáradságot, elűzi a törékenységet, s mely még a legnehezebb uralkodói kötelességek gnndjai közé is bele tud vegyíteni valamit az emberi önzés örömeiből, — legerősebb ösztön, mely érdemessé tudja tenni, hogy oly áldozatokra is rákényszeiitsük magunkat melyeket önmagáért meg nem hozna senki, — most kiapadt és meghalt! És az egyéni életcélnak éltető forrása kiszáradt ! . . . „Tehát nincs többé fiam! — Mindaz, a mit azzal a gondolattal kezdtem és végeztem, hogy enyém csak a munkának terhe, a lemondások fájdalma és a félreértések gyötrelme lesz, hogy mindannak ju- jutalma és dicsősége fiamnak fog jutni : — mindaz oda van örökre! — A múltnak tévedései, a jelennek csalódásai közt egyetlen vigaszom, egyetlen enyhülésem volt, ha a jövőbe nézhettem: s ezután ez sem lesz enyhülés, ez sem lesz vigasz, — mert a jövőben nem fogom látni őt soha többé ! Müvemet, alkotásomat, mely belőlem született, — nem az fogja tovább folytatni, a ki én belőlem született! Nem az, a kinek ragaszkodása ahhoz kétszeres lehetett volna ; nemcsak leikével, hanem szivével is ! — Fiamban minden vérbeli rokonságom oly közel állt hozzám, mintha egy lett volna velem : s most hézag állt be köztünk ! — s még az is, a ki hozzám legközelebb állt, még az is távolabb esett tőlem! S mindazt, a mit teszek, vagy nem teszek, más szemmel fogják nézni, mert nem a fiam lesz a ki örökölni fogja koronámat!“ . . . „Mivel érdemeltem, hogy az Isten keze igy sújt? s mi célja van a gonevise- lésnek, hogy igy huzza keresztül legönzet- lnnebb számításaimat?“ . . . Megállj! ne fürkészd, ezt a földi halandó, ha az Isten fölkentje is' — Gondolj inkább arra, hogy te millióknak is apja vagy, s millióknak apja maradtál ! Gondolj inkább arra. hogy milliókból álló gyermekeid immár még közelebb állanak hozzád, mint eddig álltak ! — Gondolj inkább arra, hogy neked milliókért kell él ned. s folytatnod azt, a mit kezdték Mert a te uralkodó erényeid csak ezután fognak igazán ragyogni, s példa gyanánt követést kívánni. Mert most már a rágalom sem mondhatja, hogy uralkodó erényeidnek, fáradozásaidnak, lemondásaidnak s jóságodnak más rugói lehetnek, mint tisztán a — kötelesség ! Még a rágalom sem foghatja rád immár, hogy más ambicziód is lehet, mint népeidnek boldogitása! Még a rágalom sem foghatja rád, hogy tetteidnek más rugója lehet, mint az önfeláldozás. Élned kell milliókért — s folytatnod, a mit kezdték Sőt folytatnod sokkal tovább, mint akkor kellene, ha fiad élne s ő rá bizoatnád folytatását. Folytatnod kell, hogy még azt is te magad végezhesd be, a miről azt hitted hogy fiad fogja befejezni ! — És bárki lesz utódod akkor — épen olyan lesz, mintha te fiad lenne. Csak a trónom nem vet a nagy példa árnyat a követőre ! nem törpiti el, hanem fölemeli magához. Csak a te erényeid fénye mellett nem lesz lehetséges ‘eltévedni az általad vágott utakon : s csak a te jóságod melegével lehet, majd kiegyenlíteni a trón magasságát környező hidegséget ! — Bárki lesz utódot, nem fog mást akarhatni, mint te cselekedtél : s nem fog mást cselekedhetni, mint a hogyan te akartad. Megkoronáztattad magadat müved kezdetén, — most müved várja, hogy megkoronázd ! — Fiad szelleme is erre kér ! — emléke könyörög kiengesztelésért ! — Folytasd ! . . . folytasd ! . . . folytasd ! És mikor újra eljött a reggeli szürkület, a király földriadt s körülnézett, mintha hosszú, nehéz álomból ebredt volna fel. (Pedig nem aludt, s mégis egy szép álomnak volt vége !) Akkor vette észre, hogy Kálnoky is ott van, s akkor eszmélt, hogy az egész éjen át némán virasztott vele. A király odalépett Kalnokyhoz, kezét megszoritá s igy szólt: — Köszönöm ! Sohasem fogom elfeledni önnek, hogy életem legnehezebb óráit igy megosztotta velem! — De most talán nyugalomra van szügsége ; nagyon ki lehet merülve. — S felséged nem ? — Én ? . . . úgy érzem, erősebb vagyok. És mikor később azt jelenték a királynak, hogy a magyar miniszterelnök kér elfogadtatást — a király a belépő Tisza Kálmánnak eléje ment, kezét melegen szorítva, e szavakkal előzött meg minden részvét nyilvánitást : „Mindent elvesztettem, a mit bírtam a reményből és hitből, a melyet fiam jövőjébe vetettem ; immár nem maradt egyebem, mint a kötelességérzet, melyhez mindaddig, mig csak öreg csontjaim kibirják, hü fogok maradni. Frre úgy ön, mint népeim, bizton számíthatnak.“ És mikor a temetés napja eljött, és a Burg kapujától kezdve a kapucinusok templomáig fekete emberáradat tolongott, hogy utolsó földi utján láthassa és kisérhesse a trónörökös koporsóját, és a Burg udvarán (épen a király dolgozó szobája alatt) fölállott már a diszlovaságy hogy kövesse majd a kápolnától jövendő hallotas kocsit, addig pedig az arra elvonuló királyi család tagjainak katonai pompával tisztelegjen ; és ugyanott, valahányszor az uralkodóház valamely tagja az udvaron keresztül haladt, ezt az udvari várta fekete posztóba takart dobnak tompa szavával hirdette, és a gyászba vont lobogót földre eresztve tartotta, mig csak az udvari kocsi tova nem robogott; akkor, a mint a Burg órája a négyet ütötte, az eddiginél hevesebb dobpergés hallattszott. a diszlovasság kardjával sokszorosan végzé a tisztelgő mozdulatot, mert a ki az uralkodóházból utolsónak maradt e szomorú útra. — jött maga a király. Zárt kocsiban ölt, — de arcza látható volt. Mert amint az egész közönzég néma kalapleemeléssel üdvözölte, a király is némán előrehajolt, és a néma üdvözlést fejhajtással viszonozta. Arcza nyugodt volt: katonás magatartása ültében is látszott. Ha Isten rámérte, hogy abban is példát kell adnia, hegy miként kelljen az önuralmat megőrizni és gyakorolni a legborzasztóbb pillanatban, — ime hát ezt is megadta. S az a látvány, hogy a király elfojtja könnyeit, — annál inkább megfakasztotta azokat a sokaság szemében. Mindenki sirt, a ki a nagy udvarban állott, mikor a király előre ment azon az utón. — a hol most a fiát fogják utána hozni, mivel hogy a fia azon az utón — előre ment! És mikor a nyolc fehér arabsmén táncolva és ágaskodva jött ki a kápolna kis udvarából, ragadva a virágokkal és címerekkel ékített gyászkocsit, melyen a trónörökös koporsója feküdt s futó léptekkel vették körül s követték a gyászkocsit a szalagokat tartó udvari apródok (minek siettek úgy ? — hisz úgy is olyan hamar ment el !) — akkor a sírásba már hangos zokogásnak hangjai vegyültek. S a legkeményebb katonák marcona arcain is megrándultak az idegek, hogy a könyeket leküzdjék. Csak a király volt egyforma, nyugodt. És mikor a koporsó megérkezett a kapucinusok templomához, melynek kapuja előtt a nagyszakállu kapucinus barátok, kezükben égő fáklyákat tartva várták, (épen olyanok, mint az volt, a ki titokban összeeskette Rómeót Júliával s a ki a sirbolban is együtt találta őket, virágok közt egymás mellett fekve, holthalaványan!) s aztán a koporsót vállukra emelve a templomba vitték s ravatalra tették, s megkezdődött az utolsó ének, a beszentelési szertartást kisérve ; — akkor a király, az imazsámolyon térdelve, az egész szertartás alatt imára kulcsolt kezei közé rejtette el arcát, de egyetlen mozdulat sem árulta el, mi megy végbe szive belsejében. Olyan volt, mint egy térdeplő szobor. És mikor az utolsó ének is elhangzott már s a koporsó el volt készítve a szentelő locsolással, hogy eltűnjék az örökkévalóság márvány üregében, az ott alvó Habsburgok százados álmát osztani örök időkre ; mikor a nagyszakálu kapucinus barátok a koporsót ismét vállaikra vették, hogy a sírboltba vigyék : — akkor ismét minden szem a királyra tapadt, hegy lesz-e ereje oda is követni, lesz-e ereje a befalazásnál lenni? És a mint a n gyszakálu kapucinus barátok lassan a sírbolt felé haladtak, a király fölállott és szilárd léptekkel, merőn előre szegzett tekintettel követte őket s a menet eltűnt a sírbolt bejáratánál. Egy félóra múlva a király ép oly szilárd léptekkel s ép oly egyenes tartással tért vissza onnan. De már akkor sem jobbra, sem balra nézett. Ment egyenesen kocsijához, beült és az esti sötétben haza hajtatott. És otthon ? . . . mikor eyyedül maradt ? . . . Nem tudja senki ! — nem látta senki ! Karácsonyest. Irta: Szaákné-Dörffy Ilona. A kocsik hosszú sora felszallagzott lovakkal a ház előtt állott. Türelmetlenül várta a násznépet, menyasszonyt a kiváncsiak egész tömege, kik az utcát ellepték. Nem mindennapi botrány volt, ugyanis az ünnepelt, szép S/ücs Irén tartá esküvőjét a megyei orvossal. Meg is eredt, a kávé- nénikék ékesszóló tehetsége, midőn összejöttek, a finom tejsürűs, illatos kávé, foszlós kalács élvezése mellett. — Hallották a nagy eseményt? Szólal fel egy társaságbeli hölgy, ki maga is szívesen vette volna, ha a harmadik tized után is valamely halandó, a főkötő nyűge alá szorította volna. Ki hitte volna, hogy a büszke, gőgös Szűcs Dani, egy szegény orvosnak adja egyetlen leányát. — És mit szól ehhez, a kis gyógy- szerészné? Tudom rósz napja van ma. Ugyan fog-e tovább is tartani a viszony; elfogja-e feledni a feslö bimbó mellett a hulló rózsát? Részemről alig hiszem; sok-
