Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-29 / 52. szám
2 Hódoljunk a szenteknek, nagyoknak, kik \ neked hont foglaltak, otthont teremtettek. Borulj le azok előtt, kik karddal és kereszttel védték meg e hazát, kik az ország várfokairól lelökték a török és tatár zászlót, kik véres csatatéren hagyták életüket és vérüket. Buzdulj Hunyady példáján, sirasd a mohácsi veszedelmet s szivedben keljen ki a hála és csodálat virága! Ezek a férfiak vetették meg ezredéves léted afapját; ezek a férfiak a le góliát- jaid, akik óriási erővel dolgoztak te éretted, én édes magyar hazám! Szállj magadba én jó népem és magasztald. akik mindenüket a te oltárodra tették le, hogy te élj, ha ok meghalnak is, hogy te virágozzál, ha ők porba hullnak is. hogy te lennmaradj ezer évig és még tovább, ha az ö nevüket már a szellő sem hordja is ! Mert a nagyok dolgozlak érted, de dolgoztak a névtelen hősök is. Számtalan sok fiad a csatatéren és benn a kultúra mezején ; véres karddal és lángoló tolial véres hetükkel és lelkesítő szókkal — ezek mind érted dolgoztak s ha a kró- j nika nem jegyezte is fel nevüket, ha nem tudod is, ho_>y hívták — te ma az első , ezredév utolsó éjszakáján csak elmélked- ! jél róluk, köszönd meg nekik, mert honfitársaid voltak, ha nem itt ringott is bölcsőjük, koporsójuk itt nyugszik, csontjaik itt porladnak a te édes hazád földjében ! ! Ezekről gondolkodjál ma a Szilveszter ' éjszakáján ! De neesak a múltba tekints, nézz a a jövőbe is ! Ezer éves vagy fennállásodnak íme a záloga ! VÁCI HÍRLAP Ezer éves vagy; akarod-e megélni a második ezret is? Ha igen, úgy nézz a jövőbe bizalommal ! Tekins a csillagos égre onnan jön neked erősség és bátorság hit és bizalom ! Ha Isten velünk, ki ellenük ?« tiszteld azt kit fejedelmednek rendelt a Gondviselés, hajolj meg a törvények előtt, miket felség jogával megerősített a te urad királyod ! Becsüld meg erődet, becsüld tehetségedet és használd édes hazád javára. Főkép pedig óvakodj a békétlenségtől, kerüld ez egyenetlenséget. Múltadban ez volt veszedelmed, jövőben ezt kerüld ! Hazád oltárára ha kell éltedet is tedd le, az legyen Isten király után ez első. Isten király haza az a hármas jelszó legyen vezérlő kalandod, fénylő szivét neked, akkor megéred a második ezred végét is, akkor élsz és virágzói mint példája, a népeknek nemzeteknek ! M 08A&HQ K, Epilog. Pusztulás vagy halál minden létnek vége ! Egynek fenáll, másnak eltűnik emléke. S hogy élt, küzdött, vérzett, szeretett .. . szenvedett Nem jelzi más, csak a fejfa sírja felett. Bennem is — a már tett útra visszanézve, Felidézödik az elmúlt idők vésze-. Az elmaradt habér ... a szeszélyes végzet... A küzdés, a harc ... a szenvedés enyészet ! S ilyenkor két kezem homlokomra nyomva Oda gondolok egy épülő sirdombra, Két szerény kis szóra, fenn a sirdomb felett: „Küzdött — kiszenvedett /“ Torbágyi. Egyesülve. Csendesen folyik a Maros csendesen. Iszapos hömpölygő hah habot ér, halad a disza felé. A kastély fala alatt folyik a sárga viz, a mely hullámok egyszer elhaladtak, mint az elmúlt idők, nem jönnek többé viszsza. Az ablakban egy fehér ruhás nő nézi hoszszan a vizet, s elmerengve feltűnnek lelke előtt szép emlékei. Milyen más is volt a világ csak két év előtt is. Atyja a környék leggazdagabb urainak egyike volt, tömjéneztek, hizeleg- tek leányának a fiatalok. A sok ifjú mint királynőt vette körül, szive azonban hideg maradt. Egy mulatság alkalmával, hogy hogy nem meghívták Tárnát Kálmánt, a szegény poétát, kinek nem volt egyebe, mint hajnalodé dicsősége. Kitüntető szivességgel fogadták. Ismerték valamennyien, mert darabja premierjén ott voltak és látták hajlongni a tapsoló közönség előtt. Az első pillanattól kezdve mintha ki lett volna cserélve a hideg, minden ostromot szilárdan visszaverő leány. Tárnái nem volt olyan, mint a vidék fiatalsága, nem gazdaságról, lovakról, hódításokról beszélt, mások btcsületét, házi életét is nyugton hagyt. Álmodozó lelke mentve volt a köznapi prózától. A leány szive hangosabban dobogott, érezte, hogy ez ifjúval szemben elveszti lelke fölényét. Visza akart vonulni; de az ifjú nem tágított, s ő a, leány nem utasíthatta vissza udvarias közeledését. Igaz, hogy annyi szeretettel, bizalommal fogta körül, milyent még sohasem tapasztalt. Nem csoda, ha kissé beleszédült. Azok a mélységes kék szemek, melyeken át belepillantott az ifjú leikébe, az a hamvas rózsás tekintet, igen ő volt, ilyennek kellett lenni az ő ideáljának, mely annyiszor megjelent álmaiban. És a mint ott ült I mellette, lényének bübája meg igé/.te. Nem i látott mást, csak őt, nem hallott mást, csak az ő félénk akadozó hangját, a mint kérdéseire felelgetett. Aztán jöttek a nyelvtudósok Derék, komoly, nyugodt, evangélikus férfiak. Ezekben legelőbb is felébredt az undor a cifra, nagyzoló, mende-mondás sablon ellen. Hát mért akarunk mi minden áron olyan ősöket gyártani, akik színházi beduinféleségükben egyébre sem képesek, mint ctodás lovasrohamokra, nagylelkű gyilkolásokra, dekorativ gyújtogatásokra, hősies rablásokra és nagyuras heverésre tarka szőnyegekan, kasírozott sátrak alatt? A komoly lelkű szorgalmas tudósok valódi passzióval láttak neki az okos reakciónak. Boszusan fordították el szemüket keletről s észak felé mutattak, fel, fel, nagyon is magasra — Oda nézz magyar ! Ott laknak a te rokonaid. Úgy hívják őket. hogy finnek, — a maguk nyelvén suornalai-ek. Vannak vagy két millioman. — mind lutheránusok. Igen jóravaló emberek. Többnyire szorgalmas földművesek, hanem persze az északi országuk földje kissé vékonyan fizet. Halászatot is űznek és hasznos gyári munkások. A svéd gyárosok legalább kedvelik őket. A muszka cár alattvalói, de azért van ősi alkotmányuk, akár csak nekünk. Közösügyük is van a muszkával, sőt ez — sajnálatukra — mindig több és több lesz. Nép époszuk a Kalevala, az gyönyörű; nem túlságosan hősies, de igen költői . . . A magyar itt már közbe morog: jobban szeretné ha a rokonának az éposza kevesebbé költői és inkább valamivel hősiesebb volna. Általában sokalja a szolid vonásokat az északi testvérben. De hát mért is testvér vele az a lutheránus, svéd gyufát gyártó, muszka alattvaló ? — Azért, mert a nyelve egészen olyan, mint a mienk, — mondja a komoly tudós. — Hadd látom csak. feleli a magyar — akinek sehogy sem fér ez az északi rokonság a fejébe. Hát hogyan van finnül például ez a szó : Isten V — Jumala. A magyar megcsóválja a fejét. Nem hasonlít ez a két nyelv egy cseppet sem. Nincs is abban a finn rokonságban semmi. A komoly nyelvtudós végre nagy nehezen mégis meggyőzi. A szavak külső hasonlósága, az esetleges dolog s mitsem bizonyít. A szláv „objed“ meg a magyar „ebéd“, a német „Stall“ meg a magyar „istálló“ eléggé hasonlítanak, azonos szavak is ; a magyar azért mégsem rokon sem a szlávval, sem a némettel. Ellenben a finn „jumala“ akármilyen idegenül hangzik is, bizony magában rejtegeti a magyar „imádni“ ige őselemeit. (Persze, egy kissé a német „Himmel“ őselemeit is) Meg aztán a szókincsnél — mely elvész, kicsereberélődik, kölcsönbe megy, kamatozik, elavul, megújul — sokkal fontosabb a nyelv ősszervezete : a grammatikája, alaktana, szabálya, törvénye. Már pedig a magyar nyelv ősszervezetében meglepően hasonlatos a finnhez. Az ősökért, a napkelet barna fiaiért, valahol Bokhara körül kalandozó magyar képzelet, ezzel meg van törve. Elhaló vergődésében még csak annyit kérdez, hogy milyen forma emberek hát azok a finn testvérek, úgy külsőre? — Világos szőkék. Idősebb korukban azonban sötétedik a hajuk. No, a megyar soha sem hitte volna, hogy erre a rokonságra jusson. Világos szőke látheránusok — ezek a magyar legközelebbi rokonai Megfordított emberek, akiknek vénségükre sötétedik meg a hajuk, holott a magyaré akkor világ-osodik ezüst- fehérre ! S ezek a mi rokonaink. Hihetetlen ! — És mégis igaz. Ezeken kívül még az osztjákok, vogulok, esztek, lappok, modvi- nok, csuvaszok, cseremiszek . . . Szép társaság. És ezek mind arra felfelé laknak ? — Hát persze. Az állatkertben akárhányszor megfordul egy-egy iramszarvast haj- hászó lapp karaván. A biz úgy van, amerre a mi testvéreink laknak, arra felé többnyire jó szánút van. És a mi őseink is arról a vidékről jöttek? — Arról bizony, északi Szibériából, az Ural mögül, az Ob és Irtis folyók tájékáról. Nem minden levertség nélkül hiszi el a magyar, amit komoly, alapos nyelvtudósok i
