Váci Hirlap, 1895 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1895-12-29 / 52. szám
3 Valami édes bizalom szállotta meg, mely megnyitotta szivét, beszédessé tette ajkait, közlékenynye különben zárkozott lelkét. És nagy kék szemeiből, arcának mosolygó hajnaláról, minden mozdulatából látta, érezte, hogy ö szívesen hallgatja lelke megnyilatkozását. Mett bár közönyös volt a tárgy, melyről beszélgettek, de azért átérzett hangján lelke minden érzése. így fejlődött illetve kezdődött köztük a szerelem, melyről azt hitte, hogy nagyon régi, hisz' annyiszor beszélt hozzá álmaiban. A lánc szemek, melyek szerelmüket kötve tárták napról- napra szilárdabbakká, erősbekké lettek. És ekkor közbelépett a megváltozhatlan sors fekete alakja. Atyját a versenyek, árvíz s egyébb csapások tönkretették. Hallani sem akart leánya ábrándjairól, oly vő után látott, ki megmentheti anyagilag s ismét felszínre hozza. Ilyent talált. Székfalvi báróban, a leány régi udvarlójában Ő vette meg az atyja minden birtokát a kastélyt, a földeket, es mindezt a leánynak Ígérte nászajándék gyanánt. Hiába volt minden sirás, az atyja igy akarta, a leány végre engedett, elmondta a „holtomiglan-holtodig- lan“ t. az oltár előtt mint Kékfalvi menyasz- szonya. A kis poéta ez időtől fogva megszűnt dolgozni, letette lantját — elzülött — végre a Maros adott neki csendes örökös nyugalmat . . . A fiatal asszony gondolatai mindig mélyeb- békké lettek. A szürke levegő, mely szinte folytó köddé sűrűsödve lebegett a föld felett, mintha az ö tűzre vetett emlékeinek sűrű füstje lenne — a kopasz fák mintha az elmúlt idők édes emlékét parodizálnák, azok a nehéz ólom színű felhők az égen mintha az élettel megküzdött szomorú harcoknak szomorú ppéldáját állítanák elő, s az a metsző hideg mintha csak a szive mellett termett volna, a hol színtoly dermesztőén hideg minden érzés. A nő össze húzza ruháját, végig simítja homlokát hideg bebizonyítottak be neki. S ha el is hiszi, bele nem nyugszik. Nincs kedve hozzá, mert a cifra régibb sablonokból kiábrándult képzelete ezen a finn-alapon meg nem képes rajzolni párducos őseinket. Már-már gondolni sem szeret rájuk. Laikus túlzásában azt véli, hogy kesehaju hetu-mogerektől származni nem is dicsőség. És képzeletünk a honfoglaló ősök képétől üres. meg’ csak üres. Vámbéry megszánt bennünket s kerített, a finnek helyébe valóságos, hús és vér, nem pedig jelmezbeli török-tatár rokonokat. A finn nyelvrokonság ellenében azt mondja: semmi az, csak egézség legyen! Megesik a legnemesebb népen is, hogy elesem egy jórészt a szegényebb, csekélyebb szomszédja nyelvéből ; különösön ha ettől a szomszédtól még szép számú rabszolgákat is hajt haza a maga sátrai közé. Meg aztán a sok finnogor elemen kivül van elég török-tatár elem is a mi nyelvünkben, s azokon a középázsiai rengeteg térségeken ma is olyanfele nyalka népségek nyar- galásznak, amilyen a magyar, különösen a huszáros, csikósos lovas fajtája. Vámbéry vigasztalása jól esett, de nem moshatta el finn-aggodalmaiukat. Az a nyelvhistória, az hiába, komoly dolog. Ami meg azt illeti, hogy a középázsiai puszta lovasai olyan formák, mint az alföldi puszta lovas népe, az nem nagy bizonyság. Az északamerikai indiánok a 18-dik században zével, mintegy elűzve onnan az őrület de- ! monjátSzemei a folyóra vetődnek, úgy látja, hogy azok a hömpölygő habok közelednek feléje, igen jönnek, hog'y elvigyék őt kedveséhez. látja Tárnáit a habok közt, int feléje, kitárja karját az ölelésre ... a habok már az ablak párkányáig érnek . . . már érzi hideg a ölelést . . . Egy éles sikoltás tör ki ajkain — egy locscsanás hallik alant — most már Tárnáinál van, ott is marad örökre ... a habok összecsapodnak áldozatuk felett. . . . Csendesen folyik a Maros csendesen. Knoblauch Géza. Helyi és vidéki hírek. — A szciit-fcreiicrcudick jutalmazása. M iután a szent-ferencrendiek Vác városa magán kórházában a szegény betegek lelki ellátását és a halottak beszente- lését díjmentesen végezik ; ennélfogva a városi képviselőtestület számukra 20 forint jutalomdijat szavazott meg. — Vác* városa a külföldi magyarokért. A múlt vasárnap délelőttjén tartott városi közgyűlésben a város képviselőtestülete Istensegits bukovinai csángó község újonnan építendő iskolájára egyhangúlag 25 forint könyöradományt szavazott meg. — A püspök újévi üdvözlése. A képviselőtestület akaratából dr. Freysinger Lajos városi képviselő nyert megnizatást, hogy az újév ünnepe alkalmából dr. Schuster Konstantin püspököt, mint a város nagylelkű benefaktorát üdvözölje. Kétséget nem szenved, hogy a képviselőtestület minél számosabb tagja fog ez alkalommal emez üdvözlésen részt venni, ez által is dokumentálván, hogy a megyebizottsági tagok választása alkalmával a polgári békés együttélés ellen intézett kisérlet a polgárság közbecsülésén a püspök iránt legkisebb csorbát nem ejtett. A polgárság mérséklete VÁCI HÍRLAP ismerték meg a lovat — s ma épen olyan csodalatos vakmerőséggel hajszolják a ménest a prairieken, mint a mi csikósaink a Hortobágyon. És általában, mit bizhat még az ember az úgynevezett etnográfiái hasonlatosságokban, ha egyszer már elolvasta Tacitusban, hogy mi [yen vendégszerető. iszákos, verekedő korhelyek voltak a dologtalan ősgermanok V Szakasztott olyanok, amilyenekül bennünket mag-yarokat I épen a germánok még rraig is — nem egészen alay nélkül — csúfolnak. Vámbéry vigasztalása tehát nem vette el tőlünk a finn rokonság keresü Ukkon- poharát. Annál kevésbbé, mert immár ő maga is nagyot koncedált a finn-ugoroknak. Már a magyar nép zömét átadta nekik, csak Árpádot s a nemes, vezéri államszervező fötörzset tartotta meg a törököknek. így aztán ott volnánk, ahol a mádi zsidó. Északi finn-ugoroknak nincs kedvünk elképzelni eleinket ; napkeleti turkoknak meg nem merjük, mert hátha nem is igaz, hogy azok voltak ? Az eredmény az, hogy képzeletünkben megint nincs meg őseinknek képe. De legújabban, mintha csak a Columbus- tojást állítottak volna meg a hegyén, történetíróink a fejükre ütnek s merészen azt mondják: ej mit finn, mit török! Hátha a magyarok — magyarok voltak? mindenkor elég erős lesz arra, hogy rajta hasonló kísérletek, megtörjenek. — Jótékonyság. A váci nöegyletnek a karácsonyi ünnepek alkalmából dr. Vir- ter Lajos cimzetes püspök és nagyprépost 30 frtot juttatott igen meleg hangú, a nagylelkű adakozó nemes szivét bizonyító sorok kíséretében. A jótékony főpap nemes adományán kivül Farnady Józsefné Budapestről mintegy 100 méter különféle ruhaszövetet, özv. Morász Gézáné pedig hat meleg kendőt juttatott az egylet szegényeinek, mely ajándékok az egylet újévi karácsonyfaünnepélyére lesznek kiosztva. A nemes jótevők nagylelkű adományaiért ezennel hir- lapilag is köszönetét mond a nőegylet. — Zártkörű táncestély. E cim alatt f. hó 15-iki számunkban megjelent közle- méuy helyesbítésre szorul annyiban, i ogy a „Vác-vidéki ifjak köre“ által 1896. január 11-én tartandó zártközü táncestélyre a meghívók csak a múlt héten küldettek szét. A meghívót a nagyszámú tagból álló rendezőbizottság nevében, melynek névsora az elegáns és ízléses meghívókról térszüke miatt szorult el, Váró Károly vigalmi bizottsági elnök bocsájtotta ki. Ide iktatjuk a meghívó szószerinti szövegét és a rendező-bizottságnak azt a kérését, hogy mindazok, kik meghívót a tömeges szétküldésnél, a legnagyobb figyelem mellett is elkerülhet- len tévedésből, vagy a kihordó hanyagságából még nem kaptak, de arra igényt tartanak, szíveskedjenek reclamátiójuKkal a vig. biz. elnökéhez, avagy pénztárosához: Velzer Alajos úrhoz fordulni. „Meghívó. A Vac-vidéki ifjak köre 1896. évi január hó 11-én saját pénztára javára, Vácon, a Pannónia szálló disztermében zártkörű táncestélyt rendez, melyre t. címet és b. családját tisztelettel meghívja a vigalmi bizottság nevében : Váró Károly vig. biz. elnök. Belépődíj személyenként 1 frt 50 kr., családjegy 3 frt. Jegyek el re válthatók Meiszner Rudolf úr divatáru üzletében. Felüifizetéseket köszönettel fogad és hirlapilag nyugtáz a Nos igen, magyarok. Egy nép. mely nyelvében inkább a finnhez, néprajzi formáiban inkább a turkhoz hasonlít. Való- sággal rokona lehet ennek is, annek is, de még másoknak is. Eredhet ebből is, abból is, másból is, egyszerre a kettőből is és többő[ is. A legnemesebb emberfajok a legkeveredettebbek. Hanem ez mind mindegy : a magyarnak őse — a magyar. S milyen volt a honfoglaló magyar? Olyan forma, mint amilyen a mai ma ■ yar között az, aki az általános európai, nemzetközi habitust máig sem öltötte fel. Aki ma is olyan egészen sajátságos formájú és viseletű emker, hogy sehol e világon nincs több olyan, amilyen ő : a gatyás magyar paraszt. Ebből kell kiindulni ; ezt kell visszasti- lizálni ezer esztendővel ; ezt kall harcossá átrajzolni — s meg van a honfoglaló ősmagyar. Ezt kell szemünk, ápolnunk, művelnünk és fejlesztenünk. Nem pedig időt, fáradságot, pénzt végére járhatlan dolgokra fordítanunk. A ki szereti ezt, az szereti őseit is. A ki pedig nem szereti azt, a kit lát, hogyan szerethetné azt, akit soha nem láthat. Ezen kell a milleniumot megkezdenünk. A ............8
