Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Molnár Imre: Kényszermagyarok, a csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei

80 MOLNÁR IMRE tum az elkobzott mezőgazdasági vagyon csehek, szlovákok vagy más szlávok által való betelepítését rendeli el. A 107. számú SZNT-rendeletben kimondják, hogy a magyar nemzetiségű személyek nem jogosultak nyugdíj- vagy más öregkori segélyekre. A közállapotok romlását számos szlovákiai magyar kisiparos úgy vélte átvészelhetőnek, ha műhelyét, működési területét átteszi Csehországba, ahol a németek távozása után amúgy is hiányosság mutatkozott sok szakmán belül. Hasonló indokkal indultak útnak sokszor egyszerű munkásemberek is: „Nem szívesen jöttem ide, de én már nem bírtam az otthoni magyarüldözést... Ugye összevissza örökké kitaláltak valamit a népre, meg üldözték őket... Munka nem volt, meg adtak ilyen munkakönyvet papírokkal, melyre rá volt pirossal írva egy 'M' betű, 'magyar' meg volt egy csomó hasonló hülyeség. Azt mondtam én ennek a Babic Palinak: Hallod, én inkább elmegyek Csehországba... Megyek én innen tőletek. Jobb magyarnak lenni a világ másik végén, mint itthon..."

9 Az említetteken kívül Csehországban kerestek megélhetést maguknak az állásukból elbocsátott értelmiségiek, és a közép- vagy felsőfokú tanulmányaikat nem folytatható diákok, tanulók is. Csehország földje így egyszerre jelentett börtönt és menedékhelyet ugyanazon nép fiainak, ugyanabban az időben. Amíg az erőszakkal közmunkára szállított magyarok száma Szabó Károly becslése szerint mintegy húszezerre tehető, addig az „önként menekülők számát megközelítőleges becslés alapján néhány ezernyinek tételezhetjük fel. A fenti tények mellett a Csehszlovákiából Magyarországra menekülők nagy száma is arra késztette a magyar kormányt, hogy képviselőin keresztül megegyezést keressen a csehszlovák kormánnyal a szlovákiai magyarok kérdésének megoldása érdekében. A csehszlovák kormány a magyar kérdésnek ugyanis csak egyetlen megoldási módozatához ragaszkodott, mégpedig a magyaroknak Csehszlovákiából való eltávolításához. Másfajta megoldásról tárgyalni nem volt hajlandó. A magyar lakosság helyzete azonban égetően sürgette a megoldáskeresést. A kétoldali tárgyalások eredményeképp született meg az 1946. február 27-én Budapesten aláírt magyar—csehszlovák lakosságcsere-egyezmény.

1

0 Az egyezmény felhatalmazta a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi magyar nemzetiségű személyt telepíthet át Csehszlovákiából Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák nemzetiségű személy önként jelentkezik a Magyarországról Csehszlovákiába való áttelepülésre. A megegyezés annak ellenére létrejött, hogy a Magyarországon élő szlovákok száma ötödrészét sem tette ki a Csehszlovákiában élő magyarok számának. Ennek megfelelően világos volt, hogy a lakosságcsere-egyezmény a csehszlovák fél céljait illetőleg csak részmegoldást fog eredményezni. Erre utal az egyezmény kiegészítését képező jegyzőkönyv negyedik bekezdése, mely a következő nyilatkozatot tartalmazza: „A két kormány méltányolja a közös munkának ezen első részét, egyetértően megállapítja, hogy ezen egyezmény aláírása ellenére is a csehszlovákiai magyar lakosság kérdése továbbra is megoldásra vár. A két kormány tehát újból kinyilatkoztatja, hogy ezt a kérdést megegyezés útján a legrövidebb időn belül megoldja. A csehszlovák küldöttség vezetője ebből a célból levelet fog intézni a magyar küldöttség vezetőjéhez, melyben meg fogja jelölni azt a módot, ahogy a kormány a rendezést elgondolja." A továbbiakban a jegyzőkönyv 5. és 6. bekezdésében ezt olvashatjuk: „5. Abban az esetben, ha a megegyezés nem volna elérhető, a Csehszlovák Köztársaság Kormánya fenntartja magának a jogot arra, hogy a kérdést a békeértekezleten felvesse vagy más úton rendezze. 6. Ugyanerre az esetre a Magyar Köztársaság Kormánya fenntartja a jogot arra,