Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Molnár Imre: Kényszermagyarok, a csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei

KÉNYSZERMAGYAROK 79 a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Vágsellyei, Nyitrai, Verebélyi, Lévai, Zselizi, Érsekújvári és Ógyallai járásból Benešov, České Budějovice, Jičín, Kolín, Pardubice, Plzeň, Praha, Strakonice, Tábor, Jihlava, Moravská Ostrava, Brno, Zlín, Olomouc, Hradec Králové, Kladno, Mladá Boleslav csehországi városokba. Ondrej Djuračka, a Szlovák Telepítési Hivatal vezetője szerint erre a lépésre a „magyarországi kompetens tényezőkkel való tárgyalás után szánta el magát a Telepítési Hivatal", azaz akkor, amikor nyilvánvalóvá lett számára, hogy a magyarok eltávolításához Csehszlovákiából egyelőre sem nemzetközi, sem magyarországi hozzájárulást nem kaphat. „Mivel az itteni magyarok elvesztették állampolgárságukat, az államelnök dekrétumának értelmében teljesen a mi hatáskörünkbe tartozik, hogy hová telepítették őket."

6 A Telepítési Hivatal vezetője szerint tervezett még a „magyar elem" Észak-Szlovákiába történő áttelepítése, valamint az imígyen megtisztított területek szlovákok általi betelepítése. Dr.Vašečka, a belső kolonizáció vezetője ezeket a terveket a jövő perspektívájából látta biztosítottnak, de hozzátette, hogy sok függ az illetékesek hozzáállásától is. Nos az illetékesek, köztük a nemzetbiztonsági szervek mindent megtettek az akció sikeres lebonyolításáért. Előre elkészített listák alapján, leginkább a fenti járások magyar kisvárosaiból, de falvaiból is, házról-házra szedték össze a munkaképes magyar férfiakat, és gyűjtötték őket korábban fennálló, vagy rögtönözve létesített táborokba. Innét vagy újabb cseh- és morvaországi gyűjtőtáborokba vagy konkrét ipari létesítményekbe szállították őket. A többségében polgári alkalmazott, hivatalnokból álló munkaerő-utánpótlás azonban nem jelentett túl nagy segítséget a munkaerőgondokkal küszködő cseh mezőgazdaságnak és az iparnak. Az 1938 előtti államellenes magatartás megtorlásaként készült listák alapján történő toborzást sem lehetett sokáig a nemzetközi közvélemény előtt törvényes intézkedésként feltüntetni, bár a hangzatos csehszlovák propaganda győzelemként értékelte a történteket. E tények és az, hogy a csehszlovák és a magyar kormány közt megindultak a tárgyalások a lakosságcsere ügyében, ahhoz vezettek, hogy 1945 végére leállították a szlovákiai magyarok cseh- és morvaországi telepítésének első hullámát. Az idetelepítettek egy része önként vagy utasításra hazaindult, sokan nem tértek vissza a karácsonykor kapott munkaszüneti időről.

7 Itt maradtak viszont azok, akik odahaza továbbra sem reméltek maguknak munkát, vagy családjuknak keresetet és megélhetést, akik rákényszerültek arra, hogy életkörülményeik által diktált szorult helyzetükből itt keressenek maguknak kiutat. Részben az ő híradásaik nyomán, részben próba szerencse alapon követte őket a Csehországba települő magyarok immár tartósabban ott maradó második hulláma. Ekkor indultak el nagyobb tömegekben azok a szlovákiai magyarok, akik megelégelték az atrocitásokat, a jogfosztottság adta törvényenkívüliség tragédiákkal terhelt élethelyzetét. Említenünk kell, bár részletesen nem célunk kitérni a Dél-Szlovákia-szerte felállított internálótáborokra, melyekbe az 1936/131. számú törvény 37. §-ra hivatkozva az állambiztonság veszélyeztetésének vádjával szállították a magyar lakosságot, a népbíráskodás fenyegetésére, mely az 1945/33. SZNT-rendelet 1—5. §-a értelmében az ún. háborús bűnösöket sújtotta (Janics Kálmán számításai szerint ez a családtagokkal együtt hetvenháromezer-száznyolcvanhét főt tett ki)

8. Az 1945/5. számú elnöki dekrétum előbb nemzeti gondnokokat nevez ki a magyarok kezén lévő ingatlanokra, az 1945/12. számú dekrétum azonban már mezőgazdasági vagyonuk elkobzásáról és elosztásáról, az 1945/108. számú SZNT-rendelet pedig a teljes kártérítés nélküli vagyonelkobzásról rendelkezett. Az 1945/28. számú elnöki dekré-