Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

38 G. KOVÁCS LÁSZLÓ vagy legalábbis a rokonszenvét élvezte, képtelen volt érdemi politikai tevékenységet kifejteni, lehetőségei kimerültek abban, hogy időnként az aktuális problémák megtárgyalása céljából összeült a vezetőség, s hogy a párt elnöke, Esterházy János a parlamentben — ahol ő volt a magyarság egyetlen képviselője — felszólalt a magyarok nevében, szóvá tette sérelmeiket, különböző panaszaik orvoslását kérte, és kifejezésre juttatta a magyarság álláspontját a politikai, gazdasági stb. élet különböző kérdéseivel kapcsolatban. Ebből kifolyólag a párt ténykedése a nemzeti öntudat fenntartására, a párt különböző szintű szervezeteinek létrehozására, megszervezésére és segítésére, valamint a szociális és kulturális tevékenységre összpontosult. A párt voltaképpen az ellenzéket képviselte, de ez az ellenzékiség csaknem teljesen pozitív volt. Ami a magyarság egészét illeti, elmondható, hogy többé-kevésbé egységesen sorakozott fel az Egyesült Magyar Párt mögé, noha azok sem voltak kevesen, akik meglehetősen közönyösek maradtak a párt és munkája iránt, s azokról sem szabad elfeledkeznünk, akik elégedetlenek voltak Esterházy és követőinek irányvonalával, akik a magyarországi Nyilaskeresztes Párt programjával rokonszenveztek és fasiszta szellemű radikalizálódást követeltek, szélsőségesen antiszemita álláspontot képviseltek, a szovjetellenességről és az antikommunizmusról nem is szólva. Már itt szeretném leszögezni, hogy az Egyesült Magyar Pártot semmiképpen sem tekinthetjük fasiszta pártnak, mint azt az utóbbi évtizedek szlovák történetírása — például a Viliam Plevza szerkesztette Dejiny Slovenského národného povstania (A szlovák nemzeti felkelés története) című munka is — gyakran állította. Kétségtelen, jobboldali típusú antikommunista pártról volt szó, mely szemben állt a liberalizmussal és a demokráciával, de a párt ideológiájában fontos szerepük volt a keresztény humanizmus eszméinek, gyakran hangoztatták a humanizmus általános alapelveit, s ezek a párt tevékenységében is érvényre jutottak. Nem érthetünk egyet azzal a nézettel sem, miszerint a szlovákiai magyar kisebbség és pártja negatív szerepet töltött volna be a szlovák állam életében. Vitathatatlan, hogy a szlovákiai magyarok ezekben az években is — ha nem is mindnyájan remélték, hogy visszakerülnek Magyarországhoz, de aktív irredenta tevékenységet nem fejtettek ki, veszélyes méreteket öltő államellenes felforgatásra nem került sor, bár találkozunk irredenta, vagy éppenséggel soviniszta megnyilvánulásokkal, de ezek jórészt egyedi esetek voltak. Mindenképpen igazságtalanul túlzó, s a történelmi valóságot meghamisító állításnak kell tekintenünk azt, hogy a szlovákiai magyarság ezekben az években Magyarország ötödik hadoszlopa lett volna. Adott esetben, s kedvező feltételek mellett bizonyára akadtak volna jó páran, akik hajlandók lettek volna különböző irredenta akciókra, de ezeket a helyzet alakulása kizárta. A magyar lakosságról nagy általánosságban elmondható, hogy látványosabb megnyilvánulások nélkül élte a nem éppen kedvező helyzetben lévő kisebbségi életét, igyekezett saját egzisztenciáját a lehetőségek keretén belül a legjobban biztosítani, s a társadalmi munka s a kulturális élet területén a lehető legjobb eredményeket elérni. A szlovák állammal s annak vezetőivel szemben nem tanúsított rokonszenvet, de különösebb ellenállást sem, leszámítva azokat, akik aktívan részt vettek az illegalitásban működő kommunista párt tevékenységében, s az antifasiszta fegyveres küzdelemben. A magyar kisebbség helyzete gazdasági szempontból is rosszabb volt, mint a szlovákoké vagy a minden szempontból privilegizált németeké, így hát a szlovák állam s a Hlinka Szlovák Néppártja által bevezetett „új rend", már csak ezért sem lehetett a magyarság körében népszerű, a különböző jogi vonatkozású, iskolaügyi stb. sérelmekről nem is szólva. Mindezek alapján érthető, hogy a szlovákiai magyarság mindvégig meglehetősen idegennek