Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

36 G. KOVÁCS LÁSZLÓ hatása a szlovákiai magyar életre című írásában olvashatunk, miszerint 100 000 szlovákiai magyarról lehet beszélni, erősen túlzónak és megalapozatlannak kell tekintenünk, noha kétségtelen, hogy a magyar származásúak száma meghaladta a hatvanötezret, hiszen voltak olyanok is, akik a szlovák állam idején számításból vagy félelemből nem vallották magukat magyarnak. A magyarságot hivatalosan „meghonosodott nemzetiségi csoportnak" tekintették, melynek az alkotmány egyenlőséget és nemzetiségi jogokat ígért. Az alkotmánytörvény 81 paragrafusa kimondta, hogy „valamennyi lakos — tekintet nélkül a nemzetiségi hovatartozásra — az élet, a szabadság és a vagyon védelmét élvezi". Lényegében véve elmondható, hogy az alapvető állampolgári jogokat az alkotmánytörvény fenntartások nélkül elismerte. Ugyanúgy elismerte az állampolgárok azon jogát, hogy szabadon döntsenek nemzetiségi hovatartozásukról. „A polgárok szabadon dönthetnek nemzetiségükről" — olvasható az alkotmány 91. paragrafusában. A választójog, illetve a megválaszthatóság joga egyformán megillette a különböző nemzetiségű állampolgárokat. (Mindenki rendelkezett választójoggal, aki betöltötte a 21. életévét, és mindenki megválasztható volt, aki betöltötte 30. életévét.) Ami a kollektív szervezkedés jogát illeti, itt már nem volt szó mindenkit megillető jogokról. A meghonosodott nemzetiségi csoportok — a magyarokon kívül a németek, a lengyelek és ruszinok tartoztak ide — jogokat kaptak az önálló politikai, szociális, gazdasági, kulturális stb. szervezetek létesítésére és fenntartására, míg a csehek és a zsidók — az állam „halálos ellenségei" — ezen a téren minimális jogokat sem élveztek. A 93. paragrafus értelmében azok a nemzetiségi csoportok, „amelyek Szlovákia területén meghonosodtak, jogosultak kulturális és politikai téren saját vezetőségük alatt szervezkedni". Az alkotmány nemcsak a szervezkedés jogát ismerte el, hanem részesedést ígért az államhatalomból is. Az 59. paragrafus kimondta: „A nemzetiségi csoport bejegyzett politikai pártja révén részesedik az államhatalomból, ha az (ti. a párt) az egész nemzetiségi csoport politikai akarata képviselőjének tekinthető". Ez a paragrafus csupán a németekre és a magyarokra vonatkozott, mivel a lengyeleknek és a ruszinoknak önálló politikai pártjuk nem volt. Tehát — úgy tűnik —, a magyarok számára biztosították a politikai életben való maradéktalan részvételt, a valóság azonban más volt. Az államhatalomban valójában csak a németek részesedtek, mégpedig oly módon, hogy a Franz Karmasin által vezetett német népcsoport és a német párt (Deutsche Partei) valóságos államá lett az államon belül, érdekképviseleti szervei rendkívül nagy hatáskörrel rendelkeztek, s a németek a politikai, társadalmi és gazdasági élet minden szintjén számos fontos pozíciót foglaltak el. Ez a magyar kisebbségről a legkevésbé sem mondható el. amint arra már utaltam, a magyar kisebbséget lényegében belső ellenségnek tekintették, a magyarokat reprezentáló Egyesült Magyar Pártot sokáig csak megtűrték, s különböző kifogásokra hivatkozva halogatták a párt törvény által megkívánt bejegyzését. Igaz, erre a halogatásra az alkotmány nyújtott lehetőséget, hiszen annak 95. paragrafusa kimondta, hogy „A nemzetiségi csoportok alkotmányban foglalt jogai annyiban érvényesek, amennyiben ugyanazokat a jogokat élvezi az illető nemzetiségi csoport anyaországának területén lakó szlovák kisebbség is." Ez a paragrafus volt a reciprocitási (viszonossági) elv megfogalmazása, melynek alkalmazása súlyosan sértette a szlovákiai magyarság jogait, nagymértékben hátráltatta politikai, gazdasági és kulturális fejlődését, és alkalmat adott magyarellenes represszív intézkedésekre, a nemzetiségi jogok korlátozására. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy a reciprocitás elvének alkalmazása a magyarországi