Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Szarka László: Állami és nemzeti integrációs tényezők a dualizmus kori magyarországi szlovák társadalom fejlődésében

ÁLLAMI ÉS NEMZETI INTEGRÁCIÓS TÉNYEZŐK 11 Az 1918 előtti soknemzetiségű Magyarország nemzetiségi (román, szlovák, délszláv és vegyes településű) régiói közt az ország északi részén — az északnyugati és északi államhatár, valamint a magyar—szlovák és rutén—szlovák nyelvhatár által kijelölhető — a szlovák régió 16 vármegye egymástól meglehetősen eltérő fejlettségű szlováklakta területeit foglalta magába.

1 Etnikai szempontból azonban az így kijelölt „Szlovákia" a rutén mellett a legkompaktabb nemzetiségi régiónak számított: területén élt a magyarországi szlovák társadalom 80 százaléka (1,5—1,6 millió fő). A régió lakosságának mintegy negyedét kitevő német és magyar lakosság jórészt nyelvszigeteken, illetve a régió városaiban élt.

2 A szlovákság maradék 20 százaléka részben a 18. századi telepítések révén kialakult dél-magyarországi, nógrádi, Pest környéki szlovák enklávékban, részben pedig a 19. század utolsó évtizedeiben gyorsan fejlődő ipari központokban, az ország központi fekvésű magyar nemzetiségi régiójában, a kompakt szlovák területektől különváltan talált új otthonra.

3 A dualizmus kori Magyarország lélekszáma 1880—1910 között a nagyjából azonos kritériumok alapján megtartott (legalábbis az egyes nemzetiségek demográfiai adatainak összehasonlítására módot adó) négy népszámlálás tanúsága szerint kerek számokban 14 millióról 18 millióra nőtt. Ez a népesség etnikai, felekezeti hovatartozás, társadalmi és vagyoni helyzet, foglalkozás és egyéb kritériumok alapján gazdagon rétegezett állami közösséget alkotott, amit az 1868. évi magyarországi nemzetiségi törvényben megfogalmazott „egységes magyar politikai nemzet" kategória igyekezett kodifikálni.

4 Az 1867. évi osztrák—magyar kiegyezés után a hagyományos magyar politikai vezető réteg a disztributív nemzetiségi jogalkotás és a diszkriminatív politikai gyakorlat ellentmondásai közé szorulva a nemzetiségek „politikai" és „grammatikai" asszimilációjának távlataiban kezdett gondolkodni: a századforduló éveiben az ország fokozatos nyelvi elmagyarosodását, azaz a magyar nemzetállam irreális koncepcióját helyezte előtérbe az egységes politikai vagy államnemzet reális elemeket is tartalmazó eszméje helyett.

5 Ezzel a változó tartalmú állami (nemzetállami) integrációval szemben az ország nem magyar nemzetiségei — közülük egyedül a szlovákok etnikai állománya volt a magyarokkal azonos módon, teljes egészében az ország határain belül — saját nemzeti-nemzetiségi önszerveződésük felgyorsítását, a területi autonómia programjának megvalósítását célul kitűző nemzeti mozgalmat igyekeztek programszerűen szembeállítani.

6 Az alábbiakban ennek a két integrációs folyamatnak az elemeit és a szlovák nemzeti társadalomra gyakorolt hatását igyekszünk rekonstruálni, s ezzel párhuzamosan megpróbáljuk felvázolni, hogy e két folyamat miként képződött le a szlovák nemzeti mozgalom, illetve a magyar kormányzati nemzetiségi politika egymással ellentétes irányú törekvéseiben. Nemzetiségi szempontból a Horvátország nélküli Magyarországon 1880—1910 között a magyarság részaránya nyolc százalékkal nőtt a többiek rovására. Ennek eredményeként 1910-ben az ország lakosságának 54,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Az összlakosság másik felét kitevő románok, szlovákok, németek, ruténok és délszlávok arányát egyéb tényezők (pl. kivándorlás, depopulációs hullámok) mellett erőteljes magyarosodási folyamat is apasztotta.

7 A szlovákság arányszáma 1880—1910 között a következőképpen alakult: 1880 — 13,5%, 1890 — 12,5%, 1900 — 11,9%, 1910 — 10,7%. A magyar és nem magyar nemzetiségi