Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban
106 SZABÓ KÁROLY tás útján jelöljék ki őket is. Magyarországra való áttelepítésre, miután azt tapasztalták, hogy az egyezmény V. cikke alapján kijelölteket (fehér laposokat) nem viszik Csehországba. De a nemzetközi közvélemény is elítélte a csehszlovák fél egyoldalú akcióját, annál is inkább, mert a párizsi békeértekezlet 1946. október 2-án nem hagyta jóvá azt a csehszlovák kérelmet, hogy 200 000 magyart egyoldalúan áttelepíthessen Magyarországra, és úgy döntött, hogy a felek közvetlen tárgyaláson rendezzék a szlovákiai magyar kisebbség ügyét. Ennek ellenére a kényszerkiköltöztetéseket gyors ütemben folytatták, hogy a magyar kormányt rákényszerítsék a lakosságcsere megkezdésére. A magyar kormány hajlandó is volt arra, de annak feltétele most már nemcsak a 16. véghatározat megsemmisítése volt, de a deportálások beszüntetése is. A csehszlovák fél eleinte egyik feltételt sem fogadta el, s így a kétoldalú tárgyalások csak akkor kezdődhettek meg ismét, amikor 1947. február 23-án a magyar családoknak Csehországba való kényszerkiköltöztetését beszüntette és kinyilvánította azon készségét is, hogy az ingóságok elvitelének ügyét a magyar—csehszlovák vegyes bizottsággal újra tárgyaltatja. (Hogy mennyi volt a több mint 3 hónapig tartó deportálások alatt az elszállítottak száma, pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A pozsonyi magyar meghatalmazott a kirendeltségei által beküldött tájékoztató jelentések alapján 1947-ben 60 000-re becsülte.) így kerülhetett sor a március 2-án kezdődő prágai tárgyalásokra, melyek oly sikeresek voltak, hogy teljes megegyezés születhetett a népcsere megkezdésének ütemét és módozatait illetően. Március 6-án, az utolsó napon Gyöngyösi a tárgyalást mégis megszakította, mert a csehszlovák fél nem volt hajlandó — utolsó pontként — a deportáltak visszatelepítésének és kártérítésének ügyét megtárgyalni. A megszakítással és a deportáltak ügyének ilyeténképpen felvetésével azonban a magyar kormány sem értett egyet. Így a tárgyalások fonalát újra felvette, de ezt már dr. Sebestyén Pál vezette Pozsonyban. S miután hírül vehette, hogy a magyar—csehszlovák vegyes bizottság a 16. véghatározatot megsemmisítette, s meghozta a 26. véghatározatot, mely újra kimondta — az egyezmény VI. cikke szellemében —, hogy az áttelepülő minden ingóságát magával viheti, javaslatot tett a magyar kormánynak a népcsere megkezdésére. A magyar kormány a javaslatot elfogadta, annál is inkább, mert az új véghatározat azt is elrendelte, hogy az áttelepítésre kijelölteknél a nemzeti gondnokságokat azonnal fel kell számolni, s addig senki át nem telepíthető, míg nemzeti gondnoka vele kielégítően el nem számolt. így kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar—csehszlovák lakosságcsere. Sok volt azonban még a nyitott kérdés. A magyar—csehszlovák vegyes bizottság oly fontos kérdésekben, mint a személyi és a vagyoni kvóta, a társadalmi rétegződés, a háborús bűnösök áttelepítése, még a kezdésig sem tudott megegyezni, ezért a kormánydelegációk elé terjesztette azokat. A kezdés előtt, 1947. április 11-én dr. Jócsik Lajos kormánybiztos lemondott. Az új áttelepítési kormánybiztos dr. Hajdú István, az Országos Földhivatal vezetője lett. Pozsonyban pedig az áttelepítés irányítását Berecz Kálmán 1947. március 4-én mint meghatalmazotthelyettes, 1947. szeptember 27-én pedig mint teljes jogú meghatalmazott vette át. Dr. Wagner Ferenc főkonzul lett. Fontos esemény volt az is, hogy 1947. április 9-én az áttelepítendő és a már elmenekült magyarok összefogására, megsegítésére Budapesten megalakult az Új Otthon szövetkezet, május 14-én pedig a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság gondozásában megjelent az Új Otthon első száma. E lapnak vezércikkírói között ott találjuk a két világháború közötti
