Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban
A MAGYAR—CSEHSZLOVÁK LAKOSSÁGCSERE 103 eddig is 50—60 ezer feljelentés érkezett — mondotta Ortutay. 43 ezer magyar ellen folytatnak eljárást — így dr. Jócsik Lajos. Kérik a külügyminisztert, hogy levélváltás útján tisztázzák a helyzetet. Gyöngyösi azzal védekezett, hogy ő megkérdezte Clementist: mennyire becsüli a VIII. cikkben említett 1—4. §. alá tartozókat? Clementis azt válaszolta, hogy 50—60 főre. Az egyezményt a Budapesten 1945. szeptember l-jén megalakult „Szlovákiából menekült demokrata magyarok tanácsa" is bírálta. Az egyezmény minden cikkét bonckés alá vette, s észrevételeit a magyar kormány elnökéhez, továbbá a külügyminiszterhez meg is küldötte. Különösen a VIII. cikk veszélyeire hívta fel a figyelmet. Az aggodalom nem volt alaptalan. Az egyezmény aláírása után a Szlovák Telepítési Hivatal kirendeltségeit rögvest utasította a háborús bűnösök összeírására, hogy vádemelés céljából a kerületi, járási népügyészségeknek megküldhesse. Az akció nem is volt eredménytelen. Nagy háborús bűnösként 19 564 személyt írtak össze, családtagjaikkal együtt 73 187-et. A kis háborús bűnösök névjegyzékében pedig 1927 személy szerepelt. A szlovák igazságügyi megbízott pedig a 26 102/46—13. számú bizalmas utasításában egyenesen nemzeti kötelességévé teszi a népügyészségeknek, a népbíróságoknak, hogy a magyarok elleni ítéleteket mielőbb meghozzák. Kioktatja őket, hogy a 33/1945. SZNT rendelet 3. §-ába ütköző cselekménynek kell számítani a honvédség fogadását 1938-ban, az ünnepségeken való részvételt, továbbá — a sokszorosított típusvádirat szerint — a magyar pártokban való tagságot, tüntetéseken való részvételt 1938-ban és azokon irredenta jelszavak hangoztatását. Továbbá kimondja az utasítás, hogy a vádirat kollektíven is elkészíthető, és ha a cselekmény már a feljelentésből egyértelmű, vizsgálat nélkül is. A vagyonelkobzást minden esetben ki kell mondani. A X. cikk kimondta, hogy a végrehajtás megkönnyítése céljából 2—2 tagú vegyes bizottságot kell alakítani. Biztató volt az egyezményhez csatolt függelék utolsó fejezete, mely kimondta, hogy az áttelepítendő magyarok számába bele kell venni azokat a személyeket is, akik Magyarországra már áttétettek vagy átköltöztek. Továbbá a jegyzőkönyv 7. bekezdése, mely a vagyonelkobzások felfüggesztését ígérte, a 8. bekezdése, mely kimondta, hogy az elbocsátott közalkalmazottakat a csehszlovák kormány olyan szociális segélyben fogja részesíteni, amely számukra a létminimum biztosítására szükséges. Végül az a levélváltás, mely azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek, akik a csehszlovák közigazgatás visszaállítása után Csehszlovákiát az egyezmény aláírásának napjáig elhagyták anélkül, hogy ingóságaikat magukkal vihették volna, megadta a jogot, hogy ingóságaikért visszatérhessenek. És ha ingóságaiktól törvényhozási, közigazgatási vagy más intézkedés következtében megfosztattak, azt ígérte, hogy részükre a vegyes bizottság „ex aequo et bono" kártérítést fog megállapítani. Nem volt reményt keltő azonban a jegyzőkönyv 4. és 5. bekezdése. Az előző azt a csehszlovák álláspontot szögezte le, hogy a lakosságcsere-egyezménnyel a csehszlovákiai magyar lakosság kérdése koránt sincs megoldva. A megoldásra a csehszlovák fél javaslatot fog tenni. Arra az esetre (5. bekezdés), ha ennek alapján megegyezés nem volna elérhető, a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy ezt a kérdést a békeértekezleten felvesse, vagy más eszközökkel rendezze. Hogy minő eszközökkel, azt sejteni lehetett. A magyar kormány azonban bízott abban, hogy a történelem erre már nem ad lehetőséget. Még a lakosságcsere eredményében is kételkedett Gyöngyösi. A ratifikációs
