Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban
102 SZABÓ KÁROLY szövetséges hatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják szövetségi ellenőrzés alá. A kérést mindhárom nagyhatalom elutasította. Ezek után nem maradt más választás, mint elfogadni a csehszlovák kormánynak a tárgyalásra vonatkozó meghívását a népcsere ügyében. A magyar kormány az egyezmény megkötését eleinte ahhoz a feltételhez szerette volna kötni, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Ez nem sikerült. Végül enélkül kényszerült a magyar külügyminiszter 1946. február 27-én Budapesten a magyar— csehszlovák lakosságcsere-egyezményt aláírni, mely sok hiányossága ellenére — bizonyos mértékben — minden szlovákiai magyar részére néhány korlátozott jogot is biztosított. Az egyezményt magyar részről Gyöngyösi János külügyminiszter, csehszlovák részről Vladimir Clementis külügyi államtitkár írták alá. Az egyezmény több részből állt. Az alapegyezményhez szervesen csatlakozott a függelék, a jegyzőkönyv és 7 levélváltás. Az egyezmény alapelve az volt, hogy a csehszlovák kormány annyi magyart telepíthet át Magyarországra, amennyi szlovák — önként jelentkezés alapján — áttelepül Csehszlovákiába. A paritáson felül háborús bűnösöket vesz át Magyarország. Az egyezmény sok vitára adott alkalmat. A parlamenti ratifikáció alkalmával nemcsak az ellenzék támadta, de a kormánykoalíció pártjai részéről is bírálták. Főleg egyes cikkeinek félreértésre alkalmat adó pongyola megfogalmazását. Az elhangzott észrevételek jogosak voltak. A végrehajtás során, a már a parlamenti vitán is szóvá tett hiányosságok sok zavart, nehézséget okoztak. Mik voltak ezek? Az egyezmény V. cikke nem mondotta ki, hogy a paraszti termelő közösség (mely ekkor még 3 generációból állt) csak egységesen jelölhető ki áttelepítésre. Ezt kihasználva a csehszlovák fél a paraszti közösségnek csak azokat a tagjait jelölte ki áttelepítésre, akiknek nevén az ingatlan vagyon telekkönyvezve volt. Ezzel azt akarta elérni, hogy a ki nem jelöltek paritáson felül legyenek kénytelenek elhagyni az országot, s ezzel is csökkenteni a magyarok számát. A VI. cikk biztosította az áttelepülőket, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik. A VII. cikk kimondotta, hogy az áttelepülő ingatlan vagyona az elhagyó országra száll át, és annak a kártérítésnek az összegét, amellyel a jogot megszerző állam ezen a címen tartozik, a vegyes bizottság fogja megállapítani. „Az ekként megállapított kártérítési összegek kiegyenlítése a Magas Szerződő Felek között a pénzügyi természetű egyéb követelések és tartozások tárgyában létesítendő egyetemes rendezés keretében fog megtörténni." A legnagyobb megdöbbenést a VIII. cikk okozta. Itt a magyar kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy azokat a személyeket, aki a 33/1945. számú népbíráskodást elrendelő SZNT rendelet 1-4. §-aiban meghatározott bűncselekményeket követték el, paritáson felül átveszi. Továbbá azokat a személyeket, akik az 5. §-ban megjelölt bűncselekményeket követték el, azzal, hogy ezek száma nem haladhatja meg az ezret. (Az előzőeket a későbbiek során nagy háborús bűnösöknek, az utóbbiakat kis háborús bűnösöknek nevezték.) A hiba az volt, hogy nem kötötték ki az előzőeknél a lélekszámot és a jogerős ítélet meghozatalának végső határidejét. A ratifikációs vitán e cikket tárgyalva még a koalíciós pártok képviselői is aggodalmukat fejezték ki, mondván, hogy ebbe a cikkbe bele lehet fogalmazni az összes magyart. Már
