Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Virt István: Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján
28 VIRT ISTVÁN: HALÁLLAL KAPCSOLATOS SZOKÁSOK azokat a változásokat, amelyek az utóbbi fél évszázad alatt a ravatalozás módjában bekövetkeztek. Azokban az években, amikor a falvakban még nem épültek fel a halottasházak a halottakat otthon ravatalozták fel. A házban elkészített ravatalt Gesztén és Pogrányban lészának nevezték. (Béden ugyanezt a megnevezést a kamrában felakasztott kenyértartóra használják.) Menyhén arra emlékeztek vissza, hogy a csecsemő halottat a bölcsőjében ravatalozták fel; a bölcsőt kitámasztották, és úgy takarták le „hímes lepedővel", hogy a bölcsőből nem látszott semmi. Nagyobb gyermekeknek ugyanolyan ravatalt készítettek, mint a felnőtteknek, csak természetesen kisebbet. A felnőtt halottaknak többféle módon készíthették el a ravatalt. A leggyakoribb az volt, amikor két „karfás széket" összekötöttek, hogy szét ne csússzék, és erre szalmazsákokat raktak olyan magasan, ahogy akarták. (Általában kihangsúlyozták azt, hogy régen magas ravatalokat csináltak, minél magasabb volt a ravatal, annál szebbnek tartották.) A ravatal magassága sokszor elérte a másfél métert is, „úgy kellett fellépni a halott mellé". A felrakott szalmazsákokat régebbi, használt lepedővel takarták le, erre pedig „szebb ágyonvalókat kezdtek tenni". A halott feje alá olyan vánkosokat tettek, melyeknek huzatát mind a két végén szövés díszítette. Általában két, „címeresebbek" három párnát tettek a halott feje alá. Öregebb halottak ravatalát először egy fehér, aztán sárga „metéléses" ágyonvalóval takarták le úgy, hogy a cifrább része oldalt lelógjon. Ha valakinek nem volt annyi ágyonvalója, amennyire szükség volt a ravatala elkészítéséhez, akkor a szomszédoktól, ismerősöktől kértek kölcsön. Menyhén az is szokás volt, hogy a halott párnáját „kivarrott keszkenővel" takarták le. A ravatalt úgy készítették el, hogy a ház közepére, hosszában a mestergerenda alá kerüljön. Egerszegen olyan esetekre is emlékeztek, amikor fiatalasszony ravatalát a menyasszonyi ágyonvaló lepedőjével takarták le. Az ily módon elkészített ravatalra már csak a legidősebbek emlékeznek. Hosszú padok helyett két székre helyezett szekér oldaldeszkáját is használhatták a ravatal elkészítéséhez, erre ugyanúgy rakták fel a többi kelléket, mint ahogy azt fent leírtam. Harminc-negyven évvel ezelőtt egyre gyakoribbá vált, hogy a halottnak nem készítettek külön ravatalt, hanem azt az ágyat díszítették fel, amelyikben meghalt. Korábban a halottat csak akkor tették be a koporsóba, amikor vitték temetni, később (az ötvenes évektől) amint meghozták a koporsót, az ágyából áttették abba. Eleinte az ágyat is megmagasították szalmazsákokkal, idővel azonban egyre inkább az a felfogás alakult ki, hogy az ágyban való kiterítés csak ideiglenes megoldás, és csak addig tart, amíg meghozzák a koporsót, így egyre inkább egyszerűsödött az elkészítése, díszítése. A koporsót ugyanúgy a szoba közepére állították, mint a valamikori ravatalt, csak lényegesen leegyszerűsödött az elrendezése. Két „hokedlire" tették minden magasítás nélkül, a régi formából mindössze annyi maradt meg, hogy a székek lábait lepedővel letakarták. Azokban a falvakban, ahol már van halottasház, a koporsó megérkeztekor az addig ágyon fekvő, megmosdatott, felöltöztetett halottat beteszik a koporsóba, és kiviszik a halottasházba. Ezekben az esetekben háznál történő ravatalozásról már nem beszélhetünk. Virrasztás Az elhalálozást követő estén gyűltek össze a halottas háznál azok a falubeliek, akik a felravatalozott halott mellett virrasztottak. A virrasztásra bárki elmehetett a faluból, de az elfogadott szokások szerint a virrasztásra elsősorban azok mentek, akik a halottnak közelebbi, vagy távolabbi hozzátartozói, jó ismerősei voltak. Azok a falubeliek, akik ismerték a halottat, de különösebb kapcsolatuk nem volt vele,
