Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Kardos István: Körtvélyes-Hárskút

úr, aki ez idő szerint éppen a „hárskúti apát" méltóság viselője is, óvott bennünket a hagyomány negligálásától, mondván, hogy ha mégannyira torzó is az, valami szülte és valaminek éltetnie kellett, valami reális magva feltétlenül van. Úgy tűnt, teljesen zsákutcába jutottunk. Intézetünknek akkor nem volt módja egy komplex jellegű, régészeti ásatásokkal együtt járó kutatásra, már csak azért sem, mert a templombelső vizsgálatait nemrég végeztük. Pedig tudtuk, hogy most az alapkérdést kell egyértelműen és végérvényesen megválaszolni: volt-e itt kolostor? A kérdés 1983 nyarán eldőlt: volt. A hárskúti római katolikus hitközség költségén és kivitelezésében, a műemlékvédelmi szervek beleegyezésével és felügyeletében sor került a templomkülső felújítására. Önsegélyes akció volt, talán ezért is akartak a falubeliek alapos munkát végezni. Miután leverték a vakoiatréteget, megdöbbentő kép tárult elénk. A templomhajóban mintegy 8,5 méter hosszúságban kibontakozott a régi, román stílusú, monumentális hatású épületrész, gondosan megmunkált, finom falszövetű mészkőtufa kváderhomlokzattal, jellegzetes sűrű ritmikájú ablaknyílásokkal a hajó mindkét oldalán. Nyilvánvaló volt, ez a hajdani apátsági templom! Nincs szándékomban itt stíluselméleti kérdéseket boncolgatni, de a téma kötelez néhány történelmi, illetve művészettörténeti vonatkozás felidézésére, mert ezen ismeretek nélkül aligha lehet Hárskutat akár csak megközelítő pontossággal is minősíteni. A magyar állam alapítása és a kereszténység fölvétele törvényszerűen egységes folyamat volt. Az egyház már az ezredforduló táján a központi hatalom elsődleges támaszává vált, s szervezettségében egyben mintaképpé is. Az is érdeme, hogy a szellemi kultúra fő megtestesítője, aktív terjesztője volt, s így hozzásegítette az új állam beilleszkedését az európai szellemi életbe. Ezt a küldetésszerű munkát mindenekelőtt a szerzetesrendek végezték, legkorábban a bencések. Nevükhöz fűződik a román stílus meghonosítása is a Kárpát-medencében. Már a 11. század derekán impozáns műveket alkottak (feldebrői altemplom — a század közepéről; tihanyi bencés apátság — 1055; szekszárdi bencés monostor — 1061; váci székesegyház — 1077). E korai szakrális építészet egyik jellegzetessége, hogy hazai forrásokból is táplálkozik, felhasználja a korábbi római provinciák, Pannónia és Dácia lakosságának művészeti hagyatékát is és a honfoglaló magyarság művészetének díszítőelemeit (legfőképpen a feltehetően szasszanida eredetű palmettás motívumot). Már évezredünk első századában kedveltté vált egy sajátos, háromhajós bazilikatípus, melynek jellemzője, hogy hajói félköríves szentélyekkel zárulnak, és szinte ókeresztény hatású belső terét kereszthajó nem töri meg. Római ókeresztény, illetve kora középkori ihletésű építmények ezek. Talán éppen e sajátosságok miatt nem hatottak idegenül, pedig mint mondtuk, idegenek, bencés szerzetesek építették őket. Ezzel párhuzamosan nagy számban épültek kis falusi plébániatemplomok is, amelyek többnyire fából vagy más, nem időtálló anyagból (pacsitos sár, gerendavázba döngölt föld stb.) készültek, ezért mára nyomuk sem maradt. Ali. század végén felgyorsul az építkezés. Szaporodnak a királyi alapítású kolostorok (Garamszentbenedek — 1075, Szentjobb — 1086, Somogyvár — 1091), sőt főúri alapítású monostorról is tudunk (Zselicszentjakab — 1061). Székesegyház épül Pécsett a régi helyén (1064 után) és Vácott (1077ben). Ez a fellendülés a század végén már falvainkban is megfigyelhető, valószínűleg összefügg I. László 1092-ben hozott törvényével, melyben, 23