Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Kardos István: Körtvélyes-Hárskút

a valami oknál fogva elpusztult vagy megrongálódott templomok újjáépítéséről rendelkezik. Az építészeti gyakorlat szempontjából e korban kétségtelenül a pécsi székesegyház építésénél kialakult kőfaragó műhelynek volt a legnagyobb jelentősége. Mesterei jórészt itáliaiak voltak, ezért a földközi-tengeri kultúrkörrel való kapcsolat művészi kisugárzása országszerte megerősödött. Stílusuk — bár fokozatosan elhalványul — az egész 12. század folyamán nyomon követhető. A i2. század második felében már pangásnak vagyunk tanúi. Ez valószínűleg a királyi hatalom gyengülésének eredménye, de úgy tűnik, maga a román stílus is megmerevedett, mintha felfrissítésre várna. Erre a megújhodásra III. Béla uralkodása idején (1172—1196) (amint a korábbiakban jeleztük, ő és Imre szorgalmazzák a ciszterciek invitálását) kerül sor. Esztergom a királyság tekintélyes székhelye, fénykorát élő város (az ifjú IV. Béla Konstantinápolyhoz hasonlóvá kívánta tenni). Hatalmas építkezésbe kezdenek: a királyi várpalotába. Az 1188-as tűzvészben az érseki székesegyház elpusztult (csak töredékek maradtak ránk), következésképpen példája sem zavarhatta az építőket az újabb ízlés befogadásában. Bár az új stílus még távolról sem letisztult, de már tartalmazza a Normándiában, majd Lombardiában finomított fegyelmezett ridegség elemeinek fenséges hatását, különösen a rnennyezetszerkezet új megoldásaiban. És ez a franciaországi ihletésű építkezés megbontja a korábbi bazilikaépítészet tömeghatását is: szerephez jut a kereszthajó. Mondanunk sem kell: a kora gótikát a ciszterciek képviselik. Mégpedig úgy, hogy mintegy száz éven át (a 12. század második felétől szinte a tatárjárásig) együtt éltetik a román stílust a gótikával. Mindenképpen átmeneti korszak ez, meddő dolog lenne a keverék stíluselemű építményeket csak ehhez vagy csak ahhoz a stílusirányhoz sorolni. Tényként kell elfogadni, hogy az ebben a szimbiózisban fogant és született építészeti műemlékeink ellentmondásaik ellenére is kormeghatározók, a maguk nemében egy nagy stílusváltás tanúbizonyságai. Olyan nagy arányú alkotások születnek ebben a korban, mint a deáki bencés monostor (1228), a bényi prépostsági templom (1217), a lébényi bencés apátság temploma stb. És ne hallgassuk el az e korból származó, már többnyire kőből épített, ezért fennmaradt kisebb falusi templomokat sem, amelyek egyaránt tanúságai e nagyon aktív kornak. Volt e korszaknak egy későbbi hulláma is, de azok az építmények már a gótika teljes diadalát fémjelzik. Ebben a felvázolt társadalmi-kulturális folyamatban kell elhelyezni Hárskútot is. Nem könnyű a dolgunk, mert bár a feltárt templomrész viszonylag nagy kiterjedésű, mégsem tekinthető elégségesnek ahhoz, hogy végleges minősítést adjunk. Az eddigi ismeretek alapján csak arra következtethetünk, hogy — lévén a feltárt épületrész tisztán román stílusú — nem ciszterciek építették. (Bár elvileg még ez is lehetséges, mert tudomásunk van arról, hogy alkalomszerűen más rendek számára is végeztek építőmunkát, s ilyen esetben tekintetbe vették a megrendelő igényét. Példaként hadd említsük a gyulafirátóti premontrei templomot és az óbudai királynői várat.) Véleményünk szerint Hárskúton Szent Benedek-rendi apátság volt, s apátsági templomát a 12. század második harmadában építették. De jegyezzük meg Szalai Sándor szociológus bölcs szavait: „Jobb egy pontatlan mérés, mint egy pontos találgatás." Ez Hárskútra szerfölött vonatkozik; csak egy komplex kutatás adhat megnyugtató választ kérdéseinkre. Az elmondottakhoz még három megjegyzésünk van: 24