Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Kardos István: Körtvélyes-Hárskút

között levő Ronagocz nevű határjel jellegét; talán pataki"

2

1 És még egy idézet Ilától: „Mivel a szöveg (az adománylevél szövegéről van szó — K. I.) bizonytalan és megbízhatatlan, magyarázni nem lehet (ez utalás Šmiíauerre — K. 1.). Az kétségtelen, hogy Hárskút és Krasznahorka között húzódó, feltehetően folyóvölgy volt, amely beleesett az eladományozott területbe és a már fennálló várhoz tartozott,"

2

2 Megalapozatlannak tartjuk azt a föltételezést, mely szerint a krasznahorkai várdombon már ekkor valamiféle várszerű erődítmény volt. Bár nincsenek kézenfekvő érveink (IIa Bálint is így fogalmaz:,, . . .kellett lenni"), tudjuk, hogy a tatárjárást megelőző időkben a történelmi Magyarország perifériáin nem építettek várakat, hiszen nem látták szükségét (s ennek nem mond ellent az a tény, hogy stratégiailag fontos helyeken, pl. hegyszorosok mentén, a gyepűsávban építettek szilárd anyagból is erődítményeket, mint Berzéte mellett). A tatárdúlásból leszűrt tapasztalatok — nevezetesen az a felismerés, hogy a tatárság csak nyílt terepen veszi fel ellenfelével a harcot, lovas hadsereg lévén nem szereti a zegzugos helyeket, várak, erődítmények megvívásához pedig különösen nem ért — eredményezték azt a lázas ütemű várépítkezést (a környéken K övi, Pelsőc, Csetnek a második Torna és szerintünk Krasznahorka is), amelyre csak a század második felében került sor. És még valami: ha tényleg ez a várdomb képezte a határt, akkor még inkább bizonyosra vehető, hogy nem állt rajta vár vagy erődítmény, és megjelölésében sem „földhányás" szerepelne. Megítélésünk szerint a kérdéses határt a mai Rák-patak képezte, a „földhányás" azonos a Kápolna-heggyel, a várdomb pedig az adományozott területre esett, s nem volt rajta semmilyen építmény. Későbbi kutatásaink az adománylevélben említett királyi kastélyt egészen más helyen jelzik. De erről később. IIa Bálintnak az adománylevéllel kapcsolatos bizalmatlansága jogos. Az eredeti oklevél nem maradt ránk, csupán másolatokat ismerünk: apelsőci (Bebek-féle) és a berzétei (Máriássy-féle) változatot. Lehet, hogy több is van vagy volt belőlük, s bizonyos, hogy egyes részleteikben falzifikátumnak kell tekintenünk őket. Természetes, hogy a másolások-átírások, az ismételt jóváhagyatások, királyi hitelesítések során azokat a részeket hamisították, amelyek már eredeti laza megfogalmazásukkal fölkínálták erre a lehetőséget. Szerencsére témánkat a többféle változat nem érinti: a szóban forgó határsáv körül tudtunkkal nem voltak vagyonjogi viták, amelyek megkérdőjelezhetnék az okmány bármelyik változatának e részét. A másolatok is megegyeznek abban, hogy a térségben már 1243-ban volt egy monostor és egy királyi kastély, a kettő területe egységes és nem képezi az adományozás tárgyát, a király tulajdonában marad. ^ A körtvélyesi téma kapcsolatkeresésében Hárskút kínálta a reális esélyt. Úgy láttuk, hogy jó úton járunk, hiszen a hárskúti cisztercita monostor mint „történelmi tény" két komoly pilléren nyugszik; IV. Béla adománylevelén és a több évszázados egyháztörténeti irodalom állításán, mely szerint a monostort 1141-ben alapították. Kutatásaink során azonban egyhamar észrevettük, hogy az utóbbi pillér nem eléggé szilárd. Baj van a dátummal! Már említettük, hogy a ciszterciek korai jelenléte e periférikus térségben hízelgő kultúrtörténeti tény lenne. Tudjuk róluk, hogy miután 1098-ban a dél-franciaországbeli, Dijon melletti telepükön (Cisteaux) kiváltak a Szent Benedek-rendből, gyorsan önállósultak. S miután 1119-ben II. Paschal pápa is elismeri őket, telepeik száma megnövekedik: 1153-ban már 343 kolostoruk van. Rövid időn belül túllépték a francia határt, s diaszpórájuk szinte 21