Új mindenes gyűjtemény 6. 1986
Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán
A nádvágó sarló nyelét maga a gazda készítette, leginkább akácfából. Hosszúságát, vastagságát, egyenességét vagy görbületét mindenki a maga keze állásához szabta. A nádvágót nád, esetleg gyékény vágására használták, a kukoricakórót inkább rövid nyelű kóróvágó kapával vágták. A nádvágót ráspollyal vagy köszörűkövön élesítették. A kaszának nemcsak a hegyéből, de a penge nyélhez erősített végéből is készítettek nádvágót. Levágtak a kaszapengébőJ, mintegy 30-35 cm hosszú darabot hagytak a nyélen, majd a kasza nyeléből is lefűrészeltek egy tetszőleges darabot, és kész volt a nádvágó salló. Ez volt a legkönnyebben elkészíthető típus, nem igényelt nagyobb kézügyességet. Egyes adatközlőim szerint ilyet „az csinált, aki rendes nádvágó sallót nem tudott csinálni". Sarló alakú nádvágóra csupán legidősebb, 1893-ban született adatközlőm emlékezett, aki halászattal is' foglalkozott. Elbeszélése szerint a halászok használtak egy sarló alakú, bicske nevű szerszámot a vízfelület megtisztítására a vízinövényektől. Köpüsen volt ráerősítve a kb. 50 cm hosszú nyélre, ezt hozzáerősítették még egy 2-3 m hosszú nyélhez, és a víz alá nyúlva vagdosták el varsalehelyezés előtt a nád és a vízinövények tövét. A bicskét használták száraz ágak fáról történő leszedésére is. 1 6 Megemlítem még, hogy a fűvágásra használt kisebb méretű sarlóból is készítettek (a pengének 60-70 cm-es nyélbe erősítésével) szükségmegoldásként nádvágót. Hasonló alakú, csak nagyobb méretű marokszedő sallóból készült nádvágó sarlóval leginkább kákát (gyékényt) szedtek, de használták csóvány (csalán) vágására is. Nádtolót nem használtak Gútán, mivel azt csak jégen lehetett alkalmazni, és inkább nagy területű nádasok learatására szolgált. A nádaratás megkezdéséhez — mint számos más mezőgazdasági munkához — hiedelem kapcsolódott. A legidősebb adatközlőm szerint „az öregek azt tartották valamikor, hogy újságon (újholdkor) nem jó kezdeni a nádvágást, hódfogytán jó vágni a nádat". Az okát azzal magyarázta, hogy ha fogy a hold, akkor „fogy az ílet is a nádbú", az ilyenkor levágott nád jobb, tartósabb. Megjegyezte azonban azt is, hogy a jövő évi nádtermés szempontjából viszont ez káros, mert ha holdfogytán vágják a nádat, akkor megsértik a tövét, s nem nő következő évben szép nád. 1 7 A nádaratók csizmát húztak, amelyet zsákkal csavartak be, hogy a nád éles csonkja ne sértse. Fabocskorról még hallomásból sem tudnak adatközlőim, jégpatkó használata is ritka volt. Nádvágás közben az aratók a bal hónuk alá szorítottak egy nyaláb nádat, s jobb kezükben tartva a nádvágót, rántó mozdulattal elmetszették a nád tövét 20-25 cm-re a földtől vagy jégtől. Földhöz ütötték a nyalábot, hogy a szálak töve egy vonalban legyen, majd tiszta helyre letették. Ráhelyeztek még két nyalábot, tövet tőre, bugát (pölhét, farkát, bannyát) bugára, ebből lett egy kíve. Rögtön be is kötötték vesszőgúzzsal. Fűzfavessző vékonyabb végére macskafejet vagy csatot csavartak, vastagabb végével körülkerítették a kévét, áthúzták a fejen, rátérdeltek, jó szorosra húzták, körültekerték vele a csatot, majd aládugták a gúzsnak. Két helyen kötötték be a kévét 30-40, illetve 150-180 cm-re a tövétől. Régebben maréknyi náddal, sással is kötötték a kévéket, újabban drótot használtak. A nádkéve átmérője 3060 cm között változott. Aki magának vágta a nádat, az igyekezett minél nagyobb kévéket készíteni („minél kevesebbet kötni"), aki eladásra szánta, az kisebb kévéket kötött. Égy ember napi teljesítménye 25-30 kéve volt. Nagy szél esetén háttal fordulva a széliránynak, „szél után" vágták a nádat. Gyenge teleken, ha nem fagyott be a víz a nád alatt, csónakból arattak. 109
