Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán

Igyekeztek a sarlóval minél lejjebb elvágni a nád tövét a víz alatt, a learatott nádat csónakkal szállították partra. Jobb idő esetén gumicsizmában gázoltak a vízbe, a levágott nádat kézben vagy tutajra rakva szállították partra, és ott kötözték kévékbe. A nádvágás férfimunka volt, gyermekek csak kévehordásnál segédkeztek. A nádvágók vittek magukkal élelmet a nádasokba, étkezéskor a nádtörmelékből tüzet gyújtottak. Vizet is vittek, ha elfogyott, léket ütöttek a jégen, és rövid nádszálon szívták a vizet a jég alól. A learatott nádat nagy hó esetén szánkóval, de többnyire kocsival szállították haza. A nádat soronként rakták föl, öt kévét rakva egy-egy sorba, méghozzá válogatva: az egyik sornak a töve, a következőnek a bugája volt hátrafelé. Erre a rakodásmódra azért volt szükség, hogy a súly jobban eloszoljon. Nagyobb szállítmány esetén vendégoldalt is föltettek, majd a rakományt erősen lekötözték, mert a nádkévék könnyen szétcsúsztak. Egyszerre 70-80 kévét tudtak fölrakni. Otthon az udvarban a kévéket kúpba állogatták, hasonlóan, mint a kórókévéket. Dróttal, kötéllel körültekerték a nádrakás felső részét, hogy víz ne hatoljon bele, szél el ne döntse a kévéket. Ha csak néhány kéve volt, azt az eresz alatt a falnak támasztották. A learatott nádasok helyén maradó nádcsonkokat, a nádtallót, nádcsereklét kemény fagyok esetén, ha nem lepte hó, letörették. A kocsi hátsó kerekéhez kötötték a kérésztfát (amely a vendégoldalt tartja a kocsin) úgy, hogy a kerék ne foroghasson. Ökröket fogtak a kocsi elé, és a földön húzott keresztfa nagy ropogással törte le a csereklét. Máskor egyszerűen gerendát húzattak végig a learatott nádason. Gereblyével „összehárították" a letörött nádtarlót a nádvágás közben elhullott levelekkel, törmelékkel együtt, és villával fölhányták a kocsira. Állatok alá aljazónak, vagy pedig fűtésre használták. A télen le nem vágott nádat tavasszal, szélcsendes időben meggyújtották, hogy akadálytalanul nőhessen a fiatal nád. A nád fölhasználása A nád elsősorban a népi építészet nyersanyagául szolgált a múltban. Lakóházak, gazdasági épületek (istállók, pajták, fészerek, színek) héjazatához kellett a legtöbb nád. A majorságokban a nagy méretű birkaakókat (aklokat), supákat fedték náddal. A kocsmák, hentesüzletek udvarán ásott jégvermeket — kiváló hőszigetelő tulajdonsága miatt — kizárólag vastag nádréteggel fedték. A lakóházaknak nemcsak a tetejük, de homlokzatuk és padlásuk is készülhetett nádból. A házhomlokzatot náddal befonták, majd betapasztották. A padlásgerendákra kb. 25 cm vastag nádréteget terítettek, és alul-fölül egyaránt sárral tapasztották. Néhány gazdasági épületnek (pl. polvásnak, méhesnek) az oldalfalai is nádból készültek. A nádfal készítésénél először leásták a szobrokat (oszlopokat), amelyeknek belső felére egymástól 50-60 cm-re vízszintesen leceket, hevedereket erősítettek. A hevederekhez támasztották a nádat, amelyre kívülről is léceket helyeztek és a belső hevederekhez kötöztek dróttal. A nádfalhoz hasonlóan készült a nádkerítés is. Nádból ideiglenes épületeket, kunyhókat készítettek a csőszök, pásztorok, mezei munkások Gúta határában. A legkezdetlegesebb, leggyorsabban fölállítható épületeket a mezei munkások emeltek rossz idő esetén menedékül, vagy egy-egy éjszakára, ha kint aludtak a határban. Összetámogattak néhány karót, vesszőgúzzsal összekötözték a felső részüket, és nádkévéket 110