Új mindenes gyűjtemény 3. 1984

D.Varga László: Népi halászati eszközök és módok a Latorca halászatában

amely a halászavatás&al lett volna kapcsolatos. A halászkeresztelés tulajdonképpen .halászavatás volt, akár annak idején a legényavatás. A zétényi adatközlő annyit tudott erről a szokásról elmondani, hogy „ha elment valaki először halászni, akkor felszentelték", azaz áldomást kellett fizetnie a kocsmában a halászoknak. A bési halászkeresztelő abból állt, hogy amelyik halász a „legszebb" (értsd: legnagyobb) harcsát fogta, azt megválasztották bírónak. így lett Nagy Sándor is szakos bíró. Este, amikor hazamentek a halászatból „egy liter pájinkát fizetett biró", amelyet közösen fogyasztottak el. A „bíróság" egy évdg tartott, utána új bírót választottak, a fenti követelmények ailapján. Ha a bíró megválasztása után fogott is más halász az előzőénél nagyobb halat, az már amannak „csak az öccse lehetett". A fentiekkel ellentétben a szirénfalvi halászkeresztelőnek sajátos vonásai, alapelvei voltak, amelyek megszegésére még „az ispán se vállalkozott". A halászkeresztelő a téli jégről halászathoz fűződött, és ez a „szertartás" szerves mozzanata volt a halászok önbecsülésének, összetartásának. Sohasem maradt el, ha „idegeny" érkezett a halászokhoz: aki nem ismerte a szokást, bizony „nem úszta meg szárazon". „Idegennek" számított a falubéli is (a fiatal suhancok különösképpen). Amikor az „idegen" mit sem sejtve „lemerészkedett a jégre", a baltások és a hajtók már tudták, mi a teendőjük. Hogy felvehessék a szóbeli kapcsolatot a kiszemelt „áldozattal", provokatív megjegyzéseiket tettek. „Ne báncsátok mán..." — mondották pl. a szakosok (ami ez esetben az ellenkezőjét jelentette). Ebből a hajtók és a baltások megértették, hogy keresztelés lesz. Amikor az „idegen" leért a halászokhoz, a baltások és hajtók közrefogták, és tovább provokálták, majd taszigálták: „Megmutatom én neked a hétnem jóját; mit beszéltél az apámra... " — és hasonlókat mondogatva közben. A rémült „idegen", aki nem tudta, mi rosszat tett, hátrált, de nem sokáig, mivel mögötte letérdelt egy hajtó vagy baltás... amikor a többiek mellbe taszították, hátrálás közben keresztülbukkott a mögötte kuporodón. (Arra ügyeltek a halászok, hogy zuhanás közben elkapják, nehogy beverje a fejét a jégbe.) Ahol az „idegen" feje elérte a jeget, ott léket vágtak, majd a szákosok újból kiabálni kezdtek: „Dugd a fejét a víz ailá, ne sajnáld!" Ekkor az „idegen" úgy megrémült, hogy többnyire kiabálni /kezdett: „mit vétett ő valakinek, senkinek semmit .nem csinált, hogy így bánjanak vele". Erre a szákosok, még nagyobb felindultságot mímelve így kiabáltak: „Még hogy nem...? Nem az anyád kutyaistenit !" stb. Ezután kiszedték a jégdarabokat a lékből, és rárakták a „keresztelt" fejére, nyakába, miközben rövid versikét mondtak hozzá: „Harcsa, potyká keresztapja, neved egy nagy pina lantorja. Ne felejtsd el a nevedet!" Amikor felengedték a jégről a „megkereszteltet", az rémültében 69