Új mindenes gyűjtemény 2. 1983
Duka Zólyomi Norbert: Fejezetek a himlőoltás történetéből
angol orvos a himlőről írt könyvében (A Treatise of the Smallpox, London 1731) azt hangsúlyozta és állította, hogy a himlő kiváltói bizonyos himlőrészecskék, amelyeket a vérrészecskék a vérben visszatartanak. A gyógymód tehát abban áll, hogy ezen részecskéket a vérből eltávolítsuk. (Még több mint 150 év választotta el őket a bakteriológia megszületésétől, amely a kérdésre véglegesen fényt derített.) J. Kirkpatrick amerikai orvos 1743-ban azt vizsgálta, hogyan lehetne az oltás után fellépő gyulladást mérsékelni, és a karból karba való oltást ajánlotta: a beteg karjából az egészséges személy karjába. 1754-ben vizsgálatainak eredményeit könyv alakban is kiadta. 1759-ben a két Sutton fivér ismét újításokat vezetett be: leegyszerűsítették az előkészületeket, a „hideg" kezelési módszert viszont meghagyták. Állítólag 13 792 személyen és 6000 segítőn (asszisztensen) végezték el a himlőoltást anélkül, hogy egy haláleset is előfordult volna. További újításuk az volt, hogy az oltandó, illetve beoltott személy ne csak kinn tartózkedjék a szabad levegőn, hanem mozgást is végezzen. A mély bevágással szemben újításnak számított az is, hogy a korábbi felfogással szemben csak kis sebet ejtettek. Végül feltűntek" (mint mindig az emberiség történetében) a csodaszerek, illetve a titkos szerek (arcana): ez esetben a Kalomel, Aloe és különféle porok. S. Watson mutatott rá arra — ami különben egyes orvosok előtt már korábban is ismeretes volt —, hogy a himlőt nem szabad más, hasonló lefolyású betegségekkel összetéveszteni (például a kanyaróval), s különbséget kell tenni a variolák (valódi himlő) és a varicellák (bárányhimlő) között. 1752-ben Dániában egy különleges eseményre került sor: Tjun, egy falusi lelkész marhavész esetén sikeresen oltott be beteg állatokból vett anyaggal egészséges állatokat. Ez a kísérlet is azok közé tartozott, amelyek más betegségekre is ki akarták terjeszteni az oltást. Mélyebb ismeretek híján — hiszen több mint egy évszázad választotta el az orvostudományt a bakteriológia megszületésétől —, de annak a tapasztalatnak alapján, hogy a betegségeket saját fertőző anyagukkal lehet a testtől távol tartani, arra a gondolatra jutottak az orvosok, hogy ezt az eljárást más fertőző betegségek ellen is felhasználják. Weszprémi István 1755-ben a pestis ellen ajánlotta, Sgollanics Ferenc pozsonyi orvos a rüh anyagával oltott be egy elmebeteget, Huszty Zakariás Teofil pedig a vörheny ellen ajánlotta az oltást, bár önmaga nem szánta rá magát a kísérlet végrehajtására. Lafontaine, a napóleoni hadsereg katonaorvosa, aki Lengyelországban tartózkodva találkozott a lengyelfűrt (Plica polonica) nevű hajbetegséggel, amely ezen a területen volt honos, és innen került át a mai kelet-szlovákiai vidékre, ezen betegség ellen is ajánlotta az oltást. (Ez a betegség a hajzat, illetve a hajtövek elgennyesedésében nyilvánult meg, és szintén a kihalt betegségek lomtárába került, amikor az általános higiénére és a haj ápolására nagyobb gondot kezdtek fordítani. 1 9 A magyarországi orvosok tevékenysége külföldön, főleg Oroszországban volt jelentős. Az ott működő orvosok jó része német volt, de akadtak közöttük magyar orvosok is, akik közül különösen Peken 47
