Új mindenes gyűjtemény 2. 1983

Duka Zólyomi Norbert: Fejezetek a himlőoltás történetéből

fogadta el, és még több mint száz évnek kellett eltelnie, hogy Rayman-nak igazságot, mégpedig a tényeknek megfelelő igazságot szolgáltasson a szakirodalom. Érthető, hogy különösen az angol orvostörténészek nem fogadhattak el olyan adatot, amely a brit elsőbbséget megtépázta volna, főleg úgy, hogy az nem is felelt meg a valóságnak. Raymann már 1717-ben foglalkozott az oltás gondolatával, illetve általában ezen gyógymód lehetőségével (ebből származhatott Lissoviny tévedése), de ahogy írásából kitűnik, ekkor még nem szánta rá magát. A téves adat (talán Lissoviny disszertációja alapján) belekerült Huszty Zakariás Teofil kiváló pozsonyi orvosíró egyik könyvébe is. Meglepő, hogy ugyanakkor találkozunk olyan írással is, Heinsius ugyancsak 18. századbeli orvos könyvével, amely beszámol Raymannról, és helyesen időzíti kísérletét 1721-re. Valószínűleg ismerte Raymann erre vonatkozó közleményeit, amelyek az említett boroszlói lapban jelentek meg.

1

3 A téves évszámot átvették a későbbi magyar orvostörténészek is (Magyary-Kossa Gyula, Győry Tibor). 1902-ben Vámossy István, a már említett pozsonyi orvostörténész megbolygatta a kérdést, és — nagyon helyesen — a közvetett híradások helyett az eredeti forráshoz folyamodott (amelyből már a 18. században meríthetett Heinsius), meghozatta magának az akkori Breslauból a folyóiratot, amelyben Raymann kérdéses cikkei megjelentek. Belőlük Vámossy megállapította, hogy Raymann 1717-ben csak említette a himlőoltást, mint új módszert, de ekkor még nem alkalmazta. Viszont 1721-ben már beszámol első kísérletéről. Utóbb Győry Tibor is helyreigazította tévedését. Mi az igazság Raymann úttörő kísérlete körül? Raymann már előbb is foglalkozott az Eperjesen akkor gyakori és pusztító himlőjárványokkal. Az említett boroszlói folyóiratban több írásban foglalkozott velük. Leírta lefolyásukat, jellemző tüneteiket, és azt, milyen más betegségekkel voltak kapcsolatosak. Ladislav Dubay orvostörténész szerint

1

4 már a nevével jelzett himlő járványbeszámolók előtt is írt róluk, de ezek a beszámolók nem az ő neve alatt jelentek meg. Kettőről a tartalom alapján megállapítható, hogy Raymann tollából származnak. 1717-ben egyebek között Pylarinire is hivatkozva ír a himlőoltásról, de hozzáteszi: „Mi nem végezhettünk el semmiféle kísérletet ezzel az egyedülálló újdonsággal, mert egyrészt senki sem vállalkozott volna részünkre erre a kísérletre, másrészt a mi hírnevünknek is ártana, ha valamely kísérlet balul ütne ki, bár más okokból. Ha ez a gyógymód legalább többször megnyilvánulna a tapasztalatban, nem volnánk az utolsók, akik erre rászánnók magunkat, mert azt gondoljuk, hogy nem is olyan lehetetlen (abszurd) a gyakorlatban." Ehhez még 11 érdekes pontot fűz: a himlő ténylegesen kontagium (tehát fizikai érintkezés) útján terjed, a fertőző anyag a gennyben van, a sebbe bevitt fertőző anyag hasonló betegséget vált ki olyan személyeknél, akik még nem estek át a himlőn, és ha a gyógymódot csak védekezés céljából alkalmazzák, a terror vitális („az élet féltése") eredményhez vezet. Ebből is kitűnik, hogy bár 1717-ben már ismerte az oltást, Ray43