Új mindenes gyűjtemény 1. 1980
Dodekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés
pünkösdkor, űrnapján mindenki hordott. Vasárnaponként nem mindenkinek volt hímzett kendője, illetve kevesebb mintával kivarrott kendőket viseltek. Még a téli ködmön alatt is hordták, egymást kérték meg: „Csináld meg a keszkenőm szögét!" Éjféli misére a nagyon kikeményített „peckes" fejkendőt viselték. Lakodalmakkor nagyon „kiparádézkodtak". Keresztelőkor hímzett kendőt csak a leányok viseltek. Aki megözvegyült gyászba öltözött, fekete, később kékfestő kendőt kötött. A kislányok 10-12 éves korukban már viseltek kisebb méretű, természetesen jóval kevesebb hímzéssel díszített kendőt; örömmel hordták, mert a nagylányokhoz lettek hasonlók. Még közepes nagyságú kendőkre is emlékeznek, melyet 14-16 éves korban viseltek. Ha fiatal leány halt meg, hímzett fehér kendővel s koszorúval temették el, az idősebb a „szőr-", illetve kasmírkendővel került a koporsóba. A minták rajzolását rendszerint „íróasszonyok" végezték, a jó íróasszonyokra még most is szívesen emlékeznek. Rajz- és formálókészséggel rendelkező asszonyok voltak. Az egyes motívumokat először csomagolópapírra rajzolták, egy kis szélt hagyva, s kivágták. Hogy honnan, kitől sajátították el a minták papírsablon segítségével történő lemásolásának módját, már nem emlékeznek az adatközlők. Az előző generáció is így rajzoltatta vagy rajzolta a mintákat. A minta nagyságát mindegyik íróasszony maga határozta meg. Ha kerek lyukakból állt a motívum, a lyuk közepét ollóval becsípték. A hosszúkás leveleket hosszirányban bevágták, esetleg tűvel átszúrták a papírmintát, például a pávafark íveinek végén. Az így kijelölt pontok, illetve vonalak segítségével puha grafitceruzával megjelölik a motívum irányát. A „mintaírást", az előrajzolást a mesterke és a lyuksor elkészítése után kezdték. A minta elhelyezését az íróasszonyok a kiterített kendőn próbálgatták. Az első nagyobb motívumot ráhelyezték a kendő sarkára, a többi papírmotívumot is, azután szemmértékkel jelölték meg helyüket az anyagon. Ha saját maguk részére rajzoltak, nem jelölték ki a mintát aprólékosan. Ha másoknak „írtak", a motívumokon kívül a lyuksort, a leveleket, a szárakat is megjelölték. A papírmintán kijelölt és átlyukasztott ponton át megjelölték a kendőt, és utána „körülhurcolták", „körülírták" a soron levő mintát. Ha valakinél szebb mintát láttak, emlékezetből lerajzolták. A kendősarkok mintái lehettek egyformák is, de rendszerint az egyik sarok díszesebb volt. A megrendelők megmondták elgondolásaikat, kívánságaikat, melyik mintával „írják" ki a kendőt, illetve a viseleti darabot. Az íróasszonyok önérzetét növelte, ha hozzájuk fordultak a kevésbé ügyesek. Az íróasszony bizonyos rendszer szerint párosította össze a mintaelemeket. Például a pávafarkat az ötágú csillaggal és apró elemekkel. A hatágú csillaghoz háromágú taligát rajzolt. Hogy honnan származnak, kik voltak a tervezői a különböző mintáknak, arra már nem emlékeznek. Csak az ismert és sokat használt pávafark elnevezésű minta keletkezését tudtuk meg az adatközlők (Polyák Jánosné, Budzsi Mihályné) szavaiból. Sütő Borbálának (Pap) három leánya volt, és semmiképpen sem akarta, hogy az addig ismert motívumok valamelyike kerüljön leányai kendőire. Sokáig foglalkoztatták az egyes motívumok, s ennek a mindenáron változtatni akarásnak eredménye a pávafark, amely akár szélmintának, akár sarokkompozícióba jól felhasználható. Az egyik ismert hímzőasszony Budzsi Mihályné (1911). Eleinte „kiírt" 132