Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
Budapest, 1903. csütörtök, január 1.------------------------- ----------------------------z eti^ Színházban 1887-ben került színre ; A méhek (vígjáték 3 felvonásban), először adták lS89-ben és Erzsébet királyné történeti dráma négy felvonásban, előadták és megjelent 1892-ben. Irt egy bohózatot is: Haluska Benedek és egy operaszöveget : Az Abenal szeradzs. Lírai darabjait Költemények (1881), Újabb költemények (1883), Kárpáti emlékek (1885, németre is lefordították) és Erdözugás ez. alatt, az elbeszélő költeményeket pedig Téli regék czim alatt adta ki. Komoly költeményei részint szerelmiek, részint hazafiasak, részint reflexióval vegyítve a természetet festik. Lírai leírásának legkedveltebb tárgya a felföld zugó erdőivel, vadregényes bérczeivel és ebben mintegy Petőfi ellentétéül mutatja magát, aki az Alföld költője volt. Apróságok Bartók Lajos életéből. Poétasors a kórház rideg ágyán szenvedni át az utolsó, a legnehezebb harezot azzal a kérlelhetetlen csontlegénynvel, aki nem kíméli se a babérkoszorus, se a koronás főket. Mert rideg a legelegánsabb kórház is; bármenynyire megfeleljen is a modern kényelem és hygienia követelményeinek. Ez a sors jutott Bartók Lajosnak, a kitűnő író és költőnek. A vidám, mosolygó Don Pedrö arczárói letörölte a mosolyt a halál hideg keze. Agya, az a lázas, fenséges gondolatokkal teljes agy kihűlt és szive megszűnt dobogni. i Szinte el sem tudom hinni. És amíg ballagok a téli alkonyat szürkés, ködös homályában, úgy vélem, gomblyukában szegfüvei, ajkán egy kissé bus, egy kissé hamiskás mosolylyal elémbe toppan és rendel valami grand bohóságot a Bolond Istók'nak. Nem sok humor szorult belém. Ami van is, afféle Galgen-humor. Akasztófahumor ennek a rossz, bár szószerinti fordítása. Azt a kevés vicczelődési hajlamot azonban, amely bennem lakozik, az Istóknak szenteltem. Hogy is voltosak, mikor beállottam a gárdába? • k • • >' * * • * # ■ • - * A kerepesi-uti Éarezibdnyi-házban volt akkor Bartók Lajos élczlapjának a szerkesztősége. Sihe- derke voltam, akinek nevelő járt még a nyomában. De ez is litterátus ember volt, egyik ellenzéki napilapnak vezette a Külföld rovatát. így korán összejöttem iró-emberekkel s magam is szenvedéllyel litterátorkodtam. Persze, jobb kedvvel, mint ma, nobel passzió lévén akkor még nálam az irka-firká- lás. Egy Ízben fölmentünk a „Bolond, Istók"• hoz s kezemet, a másikkal nevelt leányomét tartva, a neveinket suttogta. Aztán láttam, hogy a tekintetemet keresi. A haldoklónak megtettem, amit megtagadtam az élőtől, hogy összefontam vele még egyszer, utoljára a szemünk sugarát ... Egy elvesztett életért volt abban a vezeklés, egy élet elvesztett boldogságáért a bocsánatnak könyörgése . . . Én nem tudtam mit szólani, és neki nem volt már szava. Csak a szemem pihent meg rajta, s úgy éreztem, elszálló leikével mégegyszer körülölel. Én fogtam le a szemeit is, én kulcsoltam össze a két kezét, és én mondtam halottas ágya mellett az első imát. Az a másik, aki miatt el kellett szakadnom tőle, ott reszketett egy sarokban, nem tudott egyetlen szót se mondani, csak félt, reszketett, mint a rossz lelkiismeret. . . A temetésről is nekem kellett intézkednem s nekem jutott ki a kötelesség, hogy átnézzem összes írásait. Az Íróasztala fiókjában találtam a többek között egy nagy borítékot ezzel a felírással : «Az ö levelei.» Csak egy pillantást vetettem bele és megismertem, hogy az én leveleim azok. Ott volt összegyűjtve minden kis papírlap, amit csak valaha neki írtam, lepréselt virág, százféle apróság, mind hűségesen megőrzött emléke a múltnak. Nem volt hozzá erőm, hogy még egyszer átnézzem a leveleimet. A tüzbe dobtam mindent, de úgy képzeltem, hogy a felcsapódó lángok égetik a lelkemet .... És most, mikor már el van hántolva a múlt, hogy újra egyedül állok, hogy nincsen több czélja az életemnek, ősz fejjel is megsiratom elszállt fiatalságomból azt a pillanatot, amelynek gyöngeségével megválthattam volna a boldogságomat. Mert ami abból megmaradt: álomba foszlott ; és ami elkísért az öregségemig : álom volt csak . . . álom . . . MAGYAROKSZAü ott találtuk Aradi Józsefet, a jeles szobrászt. Akkor divatban volt ö is. Ma már skártba került, — mint annyi jeles tehetség, akit nem pártol a klikk. Bartók alakok-on törte a fejét, s egyszerre csak nagyhirtc- len hozzám fordult: — Lássa, kis kolléga, maga is írhatna egy ilyen alakot. Szörnyen megtisztelt a fölszólitás. Vállaltam volna is, de mit. Végre kieszeltük Aradival, meg a nevelőmmel, hogy valami stréber-féle alakot csinálunk, aki egyre a mágnások közé kapaszkodik, de azért egy kicsit ki is vicczeli gyöngéiket. A nyolezvanas évek derekán dühöngött az úgynevezett hberálizmus, egy ilyen alak szörnyű népszerűségre számíthatott. Azt is kieszeltük, hogy női alakot festünk, ez köny- nyebben cseveghet mindenről, anélkül, hogy igazmondásáért betörnék a fejét. Határozatba ment, hogy levelek alakjában fog megnyilatkozni a hölgy, s most már csak valami regényes név kellett. Én abban az időben szörnyen rajongtam Thaliáért, regényes primadonna-nevek garmadaszámra álltak rendelkezésemre. — Legyen Gerleházy Arabella. — Superbe — kiáltotta Bartók — barátnőjét pedig ezennel ünnepélyesen megkeresztelem Pelety- kássy Malvina-nak. Ebben maradtunk. Minden héten, csütörtökön irtuk a levelet. Mert nem kisebb talentum, mint Justh Zsiga — az azóta elhunyt zseniális iró — és a szintén elhunyt Széchenyi Lajos segítettek nekem az anyag összehordásában. Ilyenkor összegyűltünk az én nagyanyám lakásán, és valóságos passzióval gyártottuk ezeket a leveleket, amelyekbe minden szalon-pletykának, minden szereplő-egyénnek' bele kellett jönni. Később, mikor az élet gondja, terhe rám nehezült, abba hagytam az Arabelliádákat. Bartók maga irta őket, de zseniálitásának könnyű volt utánozni a megkezdett irányt, s folytatni az alak-ot, amely még ma is szerepel a Bolond Istók hasábjain. Bartók Lajos nagyon szerette a zenét. Sárosi Fe- rencz volt egyik kedvencz szerzője és az Abence- rageok czimü operájához ő irta a librettót. A fő női partiét Turolla énekelte, akinek arczképét, mint csalogányét, akkor hozta a Bolond Istók. Mikor Turolla elkerült Pestről, az opera is lekerült a színpadról. Ez nagyon bántotta. Sárosit felkarolta s akit ő egyszer felkarolt, azt körömszakadtáig védte, portálta. De nemcsak szerette, értett is a zenéhez Bartók. Ha bármelyik operából csak egyetlen ütemet elénekeltek előtte, ő nemcsak megismerte a kérdéses dalmüvet, de tovább is énekelte. Danolni nagyon szeretett s a Kis Pipában gyakran versenyt énekelt asztaltársaival. A Kis Pipa-beli asztaltársaság különben külön Caput-ot érdemel. * * Már néhai való jó Karikás Mihály bátyánk óta kedves tanyája volt ez a kis korcsma a bohémeknek. Kis korcsmá-nak még a kitűnő magyar humorista, Balázs Sándor nevezte el, aki ez alatt a fogalom alatt Eldorádo-ját értette mindennek, ami czigány- népségnek kedves, meghitt lehet. Idősebb Miska örökébe lépvén ifjabb Miska, a Kis Pipa megmaradt ebben a nagv várossá vedlett micsodában, ebben a magyartalan, orfeumos, tingli-tanglis világban is afféle salva guardiának, ahol még igazán otthon van a magyar iró — a magyar ur. Patriarchalis ott minden, isteni malaczpörköltjétől kezdve a jó ifjabb Miskáig, aki deresedő fejével innen-onnan majd egy legifjabb Miskának adja át a bársony házisapkát, meg a Nagy-Abonyból importált igaz nemes úri tradicziókat. A legénysorban maradt Bartóknak ez maradt mindig a kedvencz tanyája : a Stammbeisli. Jó száraz humora sohasem hagyta el s leginkább ő tartotta szóval a társaságot. Partnerei Krajcsik Ferencz, Ivánfi Jenő, Dezső József, Koroda Pál, — szintén kiváló poétáink — Zimav, az elhunyt jeles zeneszerző, meg Szűcs András, Pest vármegye néhai várnagya voltak. A daliás Andriska, akit valamikor a cserháti szép asszonyok Feuillet egy hires regényalakja után nevezlek igy él. Ok tudták, miért. A kompániából — míg az ebéd tartott — kizártak minden komoly társalgást, de annál többet evőd- tek egymással az asztaltársak. Amelyiket ugratni 5 lehetett, azt ugratták is, igy például Zimavval hallatlan tréfákat csináltak. Néha még gróf Kreith Béla, Merkier Bandi, nyár idején pedig Náday, akit Bartók mindig le grand Nadé-nak nevezett, tarkították a vig kompániát, Bartók rendkívül sokat evett, vagyis inkább: mindent meg akart enni, amit látott. így például ha pulykapeesenyét evett s egy valaki ma- laczot rendelt, már ő is kiáltott a pinezérnek. — Gyorsan csak, nekem is olyat hozzon------K rajcsik Ferencz ezért a mohóságáért sokszor lehurrogta, sőt el is kapta előle a tálat, de Bartók ezért nem haragudott, sőt köszönte is az atyáskodást az ő kedves Krajcsinko-jának. * Igazi Frauenlob volt az ábrándos szőke poéta. Hódolt a szépnemnek, de nagy idealista is volt emellett. Rettenetesen hirtelen hevült, akárcsak Petőfi. Egy ízben Eperjesen járt, valami ünnepséget taitottak ott. Mikor hazajött, találkoztam vele a Szikszayban, s beszédbe elegyedve, csakhamar egy papirost huzva elő zsebéből, elkezdett egy remek I szép verset olvasni. A refrainje mindig visszatért: «s én elfelejtlek — te felejthetetlen . . . Tréfásan kérdeztem, hogy csak fikezió-e a vers, vagy tényleg j valakihez szólott. Busan féloldalra hajtotta a fejét. — Persze. Egy nagyon szép eperjesi leány, akivel egy keringőt tánczoltam — de aki már menyasszony. Általában verseit mindig inspirálta valaki. így nemrégen egy igen szép, a fővárosi társaséletben nagy szerepet játszó ügyvédné volt a médium. Passzióval látogatta a színházakat. Hét órakor fölvirágozott gomblyukkal, smokingban mindig készen állt már a menésre. Utóbbi időben leginkább az Operát kereste föl s rendkívül gyönyörködött Operánk egyik kiváló női tagjának ritka alakitó képességében. Az illető kedvéért Thurán Anna czimü darabjából operaszöveget csinált s azt — amint hallottam — Hubay mesternek adta át, aki a Moharózsa előadása után fog hozzá a megzenésítéséhez. • Zenekritikával is foglalkozott néha. Egy ízben agresszív czikksorozatban támadta az Erkel-di- nasztiá-t. Különösen Erkel Sándor ellen irányult a czikk éle, aki akkor az Opera igazgatói tisztét viselte. Később azonban belátta, hogy nem cselekedett egészen igazságosan, s mindenképpen kereste a módot, hogy Erkelt kiengesztelje. Ez is egyik szép vonása volt jellemének, valamint a megalkuvást nem tűrő, a magyarság ügyét véglehelletéig szolgáló politikai érzülete. * Elmúlt tavaszszal a Fedora próbáján találkoztam vele utóljára. Ekkor is, mint mindig, interpellált, miért nem küldök már valamit az Istók-nak, Legyintettem a kezemmel: — Elfogyott a spiritusz — meg a nóta, kedves Redaktorom. Ebben a sanyarú világban kinek lenne kedve tréfálni. De azért még pár hét elölt, mielőtt Raguzába ment, irt nekem, rukkolnék be okvetlenül az újévi számban. Faragtam is egy kicsit a kalamust, — mikor egyszerre csak hallottam a szomorú hirt, hogy bizony nem én, a közlegény rukkoltok be, de ő, a generális rukkolt be a csillagok honába, ahonnan egykor egyik kedves alakja, Rontó Pál pengette neki, hogy: ne sajnáljunk élni. Ejnye, hogy ilyen rosszul fogadta meg a vitéz huszár kommandóját. * Utolsó örömét János király-ónak színpadi élőké szüléiéi okozták. Erről a darabjáról mondta egyik ösmerősének, hogy sikerülnie kell, mert szive vérével irta. Akkor talán még nem sejtette, hogy ez lesz egyszersmind hattyúdala is. Már a Petőfi-Társaság nagygyűlésén nem vehetett részt. És sajátságos, hogy az ősz derekán egy barátjához elmerengve szólt: — Vájjon ki lesz az újév első irodalmi halottja, kit parentálok majd el ?- Szomorúan suhogott az őszi szél, hervadt levelek halk neszszel hullottak a körút nyirkos, nedves aszfaltjára. Ki hitte volna azért abban a szomorú őszi borongásban, hogy ez az első halott ő lesz, hogy az ő koporsóját álljuk majd körül szomorúan és érette ölt gyászt a magyar múzsa, a magyar költészet, amelynek egyik leghivatottabb dalnokát kiséri nemzetünk virágos sírjába, —y.
