Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz

Éjfél lehet — . ^ ^atok egyedül Aludnám már, dr az álom elkerül;

Elkerül, mint rezgő ágat a madár —

A zajló szív fölé csak úgy félve száll. Kinek volna több oka mint énnekem,

— Függvén szeme átszellemült képeden — Hogy könyezzen, s fájjon szive, kebele , Érted anyám, édes anyám gyermeke !

Elragadja lelkemet a gondolat,

S átalfutja a már távol múltakat,

Mely mögöttem teiül alvó tengerkint, Födvén csekély boldogságot, tenger kínt; Oda siet lelkem, oda vissza jár,

Mint sírboltba lévedezö holdsugár,

S viszi buját, mint galamb a nyílvesszőt, Melyet a sors, haragjába belelött.

Fölépíti képzetem a kis lakot;

— Rozzant volt már, azót’ összeroskadott. Hogy is állna! . . . romba dönté nagy búja, Mert elhagyta lángszellemű lakója, így jársz te is egykor bámult nagy világ, Midőn nem vet fény özönt rád napvilág, Elvész a hold, az ég csillag serege,

8 minden olyan lesz, mint vala kezdetbe.

Hideg szobádon keresztül szél sivit, Megfagynál, ha égő lelked nem hevít;

S ki megfoldná kopott szálú rósz gúnyád . . Tőled távol, könyez érted — jó anyád !

S ha elmerengsz boldogtalanságodon,

Nem magadért fáj az neked, jól tudom ! . . Lelkedet egy szent fájdalom kínozza: Boldogtalan szüleidnek balsorsa.