Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
f PETŐFI (A félegyházi ünnepély alkalmára) Fejedelme a magyar költőknek ! Merre aiszod csendes álmaid ? Szemfedőt rád vad virágok szőttek, Mikből ember keze nem szakit ? S csak a szellő édesen susogva Jár el hozzád s vár édes dalodra, S villám lesi felhőterhes éjbe’ Lantodon a menydörgés beszél-e? Széttört lanton — mindhiába várják —r Nem szólal meg a tépett ideg, Vész fojtá el dalaidnak árját S elhamvasztá lángoló szived, ítélet jött, csillagok hullása, Haza veszte, népek pusttulása! A szabadság, saslelkednek álma Elköltözött — elmentél utána. Dicsteljes volt élted jelenése, Elmúlása még dicsőbb vala, Sirdalod volt ágyuk bömbölése, Siratod volt a feldúlt haza. Kik látták az üstökös esését? S nagy neved, hogy sírkövedre véssék, Ki mutat rá sírod ajtajára? Vagy a vihar olvasztott magába ? . . . Oh, mi vártunk csüggeteg reménynyel, Támad s elhunyt keblünkben a hit, Megkötő és újra tépte széjjel Minden nap a remény szálait. Mig ürítők a keserű kelyhet, Sokszor véltük, hogy dalodban lelked, Jfint siró szél leveleden fákon, Át-átfut a rcm s éjszakákon. Látjuk végre, hogy a vérmezőkön Uj élet kél ; a gyász eltelik; Börtön tágul; bujdosó előjön : De a költő meg nem érkezik ! Őszi szellő, ha odavisz útad idd e' hozzá, vidd el sóhajunkat! szí felhő, vidd el könyeinket, Ismeretlen sírját hogy behintsed 1 Mert nincs a ki fennesapongó kedvünk, S néma bunk úgy tudná festeni, Ostorozni, a mi gyarló bennünk, Dicsőitni, a mi isteni, Rázúdulni férfi gyávaságra, Bűzd.tani honvédő csatára, S ha meghajlik és lemond magáról ; Felrázni a nemzet t álmából !
