Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz

rerun szelleméhez.

Ragyogó meteor! égő tündöklő fény,

Lantosa egy terhes, vihartelt száladnak, Vészharangként zúgó, jóslattelt tünemény,

Ki a szolgák láncát, szétzúztad, — kardoknak. Szabadság dallosa, ki a szolga jármot, Forgácsokra tépted, s meggyujtád szivednél,

S beragyogtad véle e sötét világot,

Mely sötétebb volt egy mélységes börtönnél.

Kinek „lement a nap“ de „csillag nem ragyog“, S hon szerelme lángján alkot egy szebb eget, Melyen minden csillag, mint megannyi napok, Égő szerelemben „Hazánkról“ fényiének ;

S ki a zsarnokságnak ostorává lettél,

S rettentő bírája zsarnok királyoknak,

Megállaz egy elnyomott, leroskadt nemzetnél,

S „talpra“ . . . szólítod a csüggedt magyarokat.

S tovább haladsz ismét ama fényes égen,

A melyen utadat dicső fény környezi;

Miként a nap, a mely tündökölve mégyen, Mindég feljebb .. . feljebb ... míg delét meg leli. Ámde a nap letün . .. mig te ott fennragyogsz, S mindég feljebb . . . feljebb haladsz az ég felé, S az idők tengerén, bár tőlünk távolodsz, Mindég nagyobb leszesz s jobban ragyogsz elé.

... Az évek ezredén mindég nagyobb leszel.

S jobban megérti majd ama „kor“ szellemed,

A midőn e földön egy szolga sem leszen,

S nem lesznek e földön bilincsek s láncszemek.

. Ragyogó meteor! . . . dicső tündöklő fény, Óriás csillaga, ama bájos égnek,

A melybe e földről élve felrepültél,

S a melyhez nem méltó semmi földi ének.

... Ragyogó meteor !. . . égő tündöklő fény,

Ki a sötét űrből, világot szórsz reánk,

S ki az öröklétnek egébe repültél,

Halld meg a magasban, feléd törő imánk ; Halld meg a magasban szivünk szent fohászát, Hogy, oly dicső legyen e nemzet és haza,

A minőnek azt te, álmidban álmodád,

S legyen oly nagy, mily nagy: Te voltál — lantosa.

K. K.