Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz

\ Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak,

Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn,

| Hogy még visszahozza a jövő a múltat.

Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten.

Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Álmában, hogy halál ne legyen belőle.

Eltartott ez álom egy emberöltőbe.

»Ne rettegj jövődtől, múltadat ne vesd meg!« Te voltál az, örök szabadság költője.

Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek,

Dalaid szikráin láng kelt a szivekben.

Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S a kik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekböl honszeretök lettek.

S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Remény csillagait sorba gyújtogatta A csillagok után felhozta hajnalát,

Bilincsét, lánczait a nép szétszakgatta.

S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd napfény derül.)

Nemtö. (Ketté szakája a kezén levő lánczokat.)

Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kisértet,

Kelő fénysugárból magasra kiválik Ostorával űzve a futó lidérczet,

A te érczalakod, visszanyerve élted.

Érczböl volt a szived, míg dobogott élve;

De égett a haza és szabadság névre.

Most érez vagy egészen: hát sziv vagy egészen; Fejedet az égig emeled merészen;

S szemednek engeded, hogy a napba nézzen.

S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra 1 Ez imádott földre, bérczedre, rónádra: