Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 35-ös doboz
VILICH JDiaiiivu xugimaioiiuau tau.itX', wo uiyiov*oo Mihály nagykereskedő és mások, kik a pártban uralkodó korrupczió ellen akartak felszólalni, a kisebbség féktelen terrorizmusa folytán szóhoz sem juthattak. A rendőrség jelenlevő képviselője JlUööáU fUCig tax tu auxuuy/jawwii.u/w -----m ár az is, mig a megalakítandó önálló ma- gyar jegybank a likvidáló osztrák-magyar bank aranyfedezetéből megkapná a neki t ---rv ' »■ e gy jól megalapozott s kellő aranyfedezettel biró jegybank sem tudná működésének első éveiben a magyar kereskedelem és a szerelmessé lett diákpajtásokkal, és ez a vers bizonyság rá, hogy Petőfi Zoltán is így járt. Igen, mi még itt nékem éltet ad, Mit el nem vettek, ami megmaradt, Az a remény. Hüsitő árnyiban Elfáradván, kinyugodom magam. A buesu napján irta ezt 1864. deczember 17-én, mikor Ilonáék a karácsonyi ünnepekre visszautaztak a fővárosba. A szerelmi idill ezzel véget ér; a remény jegyében ugyan, de ez a remény nemsokára szétfoszlik. Még pedig nem a leány hibájából, hanem a fiú érzi, hogy mindinkább méltatlan lesz a leányra. A magánvizsgálat fényes eredménye, melyről a leány kétségkívül értesült, volt utolsó közös örömük — ami azután következik: az méltón elkeseríthette Ilonát éppen úgy, mint Zoltán egész családját. és minden más jó emberét. Ilona, a körülrajongott milliomos leány még hat év múlva is leány volt, és Zoltánnak, a meráni tartózkodási idején, nagybete- gen távol a hazától való elhagyatottságában egyszerre eszébe jut a kedves leány, kihez az első szerelem gyöngéd emlékei fűzték, de akiért a jó utón megmaradni nem volt elég lelki ereje. A Nemzeti Muzeum kézirattárában találtam 1870-ből egy vöröskötésü kis jegyzőkönyvet, melyet gondosan átkutatva* egyik lapján fölfedeztem az „Ilona kisasz- szony“ vezeték- és keresztnevét teljesen kiírva, Bizony fájdalmas visszaemlékezés tanuannak a daczos elszántságnak, melytlyel a múlt évben úgy kétségbeejtette az anyját. Mi okozta e változást vájjon a Zoltán lelkében ? Csupán az erélyes nagybátyja vas- keze, a szigor, a tanulási kényszer követke- | zetes alkalmazása, vagy valami más gyönge- ’ debb befolyás is? Aki megfigyelte a fékez- j hetetlen, szilaj és vad Petőfi-vért az ő eddigi ' megnyilatkozásaiban, önkéntelenül arra a i gondolatra jön, hogy ez idő alatt a fiúval j történni kellett valaminek, ami dacaosságát j megtörte, különben aligha föl nem lázad a ! nagybátyja ellen. S valóban, amint kinyomoznom sikerült, : a Zoltán magábaSzállásúnak megvolt a maga szivbe’i oka. A tizenhatéves korán érett és gyorsan nőtt fiú a békési pusztán oiyan társaságba jutott, amely a korhely diák előtt a fővárosban aligha nyilt volna meg. A csákói kastélyba vendégek érkeztek, gazdag, előkelő úri népek, s e család az egész őszt j ott is töltötte, tizenötéves bájos lánykájával ' együtt. Petőfi Sándor fiát a pusztám nem le- i betett észre nem venni, sem mellőzni, és így I történt, hogy a gazdasági gyakornok mindennapos vendég lett a kastélyban, ahol mindenki szívesen látta, de legszívesebben Ilona, az okos, müveit és szép gyermek. Hogy minő természetű barátság fejlődött ki a fiatalok j közt, egy levél, s néhány vers mutatja, mely ; ebből a korból fenmaradt. Bájos idill volt az, a fiatal sziv első megnyilatkozása. A levél, melyet Zoltán Kornyiczky Frigyes barátjához intézett, nem egészen tisztán állítja elénk a helyzetet: Petőfi Zoltán mélységesen beleszeret Ilonába, s a kis leány meghatot- tan vesz tudomást az érdekes és feltűnően szép arczu fiú érzelmeiről, részvéttel hallgatja meg panaszait, de a szerelmét egyelőre aligha siet viszonozni. A barátjával bizalmasan levelező diákot a hiúsága arra ragadja ugyan, hogy efólét sejtetni engedjen, de további soraiban már kétségbeesik a jövő felől, aggodalmai vannak, hogy amint a család fölutazik a fővárosi uj és pompás palotájukba, Ilona ott meg fog feledkezni róla. Ekkor irta „Kínzó gondolat“ czi- mü versét, melyben sokkal szerényebben czimü verset, melyben sokkal szerényebben nyilatkozik, s nincs kétség benne, hogy a dologban a teljes igazságot itt írja meg. E vers kezdő sorai igy szólanak: „Egy gondolat bántja most lelkűmet, Hogy elfelejtesz lányka engernet, Hogy elfelejtesz, s nem lesz senki sem: Ki szánakozik vérző szivemen. S e gondolát mily gyötrő s kinozó, Harap, miként egy mérges, Tut kigyó Hiszen te voltál, aki' engemet Meghallgatott s nyújtott reményeket/ Igen, igen, igy szokott ez történni, és igy történt most is. A leány meghallgatta a diákot, megszánta, és reményt nyújtott neki. Tanuljon, küzdjön meg az élettel, és ha viszi valamire, akkor keresse fel őt újra. így szoktak beszélni a jól nevelt és okos úri leányok
